Óvakodva érintettem meg a szunnyadó fiút. Halkan szuszogott a mély éjszakában. Gőzöm sem volt arról hogy hol vagyok(szokás szerint), csak azt tudtam hogy a fővárosban. Valami nagyon lepukkant helynek tűnt. A hajdanán még piros kanapé most többnyire koszos barna volt, néhol erősen beborították az ismeretlen eredetű sötét foltok. Mintha folyton lelöttyintette volna vörösborral. Azon agyaltam, még az is megeshet hogy az áldozatainak vére borítja az anyagot. Óvatosan odahajoltam, és megszaglásztam, de semmi illata nem volt. Különös... Oldalra pillantottam, az álomszuszékra.
A fiú nem viselt mást csak egy egyszerű, kockás boxert, és így terült el a csupakosz kanapén, elég bamba fejet vágva, bal kezét lelógatva, jobb lábával féligmeddig fölkúszva a támlára. A szájából csaknem kicsordult a nyál, úgy aludt mint a bunda.
Elmosolyogtam magam, majd eszembe jutott hogy senkiben nem bízhatok. Amióta itt vagyok el is felejtettem hogy mennyire visszahúzódónak és gyanakvónak kéne lennem. Egy percre sem szabadna ellágyulnom. Ezt már rég megtanulhattam volna. Az elmúlt évek során.
Az agyamon akaratlanul is végigfutottak az emlékek, amik minden egyes nap gyötörnek. Azon agyaltam hogy még az is megeshet hogy ő az akit keresek, és talán még most, ebben a pillanatban is életveszélyben vagyok.
Ami azt illeti nem sokat tévedtem. Abban nagyon is igazam volt, hogy minden egyes percen az életem múlt.
Egy holló szállt az ablakpárkányra. Hatalmas madár, nem tudom mit kereshet ezen a környéken. Hangosan kopácsolva az üveget károgott párat. Odamentem az ablakhoz, hogy közelebbről is megszemléljem. Csodálatosan nézett ki. Kissé különös, barátaságos tekintete volt, az üveget egyre erősebben verte, kanyaruló csőrével.
Káprázattal figyeltem  a verdeső madarat, aki egyre beljebb akart furakodni. Kezemet az ablak kilincséhez emeltem, és ki akartam nyitni az ablakot, ám ekkor pár nyirkos ujj ragadta meg a csuklómat. Óvatos, érzékeny érintés volt, szinte alig érzékelhető. Mintha egy furcsa álomból ébredtem volna, pislogtam párat a mellettem állóra. Kissé komoly arcot vágott, de ahogy leeresztettem a karomat a tekintete megenyhült.
A madár elszállt. Semmit sem értettem.

***

Ahogy Nakahi elhagyta a testemet minden fájdalom és fáradtság megtámadott. Erőtlenül rogytam a földre, és kínok közepette aludtam el a Suttogók erdelyének szélén. Nem tudom mi történhetett volna ha rossz kezek közé kerülök.
Pár vízcsepp rideg érintésére ébredtem az arcomon. A talaj nyirkos és friss volt. Rodhadó vér szaga árasztott el.A sebeim még fájtak, de ez most más volt, különös égetés, mintha méreg által lezsibbasztott hegek lennének.
A méreg, ami az egész testemet elárasztotta. Egy pillanatra megilyedtem, eszembe jutott az alku megkötésének pillanata. Amikor Yilan megharapott. Riadtan érintettem meg a tarkómat. A jel valószínűleg még mindig tetoválásként tátongott rajta. Egy tekergő kígyó ábrája. Mintha csak meg lettem volna pecsételve. A kulccsontom felett pedig nem sokkal, ott volt az a két harapásnyom. Majdhogynem olyan mintha egy vámpír harapott volna meg. Ha léteznének vámpírok.
Már a gondolattól is elnvettem magam. Ez a nevetés azonban nem az örömtől származott, a fájdalomból, kétségbeesésből táplálkozott.
Óvatosan föltápászkodtam. A karomat nem tudtam használni, élettelen indaként lógott a testem mellett ahogy megindultam el az erdőtöl Északnak.
Nem maradhatok itt. Ha rámtalálnak, ki tudja mi történik velem. Yilan nem lesz itt mindig hogy segítsen rajtam. Már ha ezt segítségnek nevezhetjük.
Arra még emlékszem hogy hogyan falta fel a szörnyeteg elkárhozott lelkét. Sötétlila színben izzó, pikkelyes gömb volt, amit kiakasztott állkapcsai közé emelt, mintha csak a vacsoráját kapná be, egyben lenyelte azt a hatalmas valamit, majd jóízűen elmosolyodott és megnyalta a száját.
Rémült undorral bámultam, majdhogynem elokádtam magam a rengeteg bomló cafat látványától ami itt maradt, és a vér bűzétől. Aztán a szemeim befordultak és hosszú álomba merültem. Nem tudom hogy az után mi történhetett.
Fáradtan kullogtam a szakadt rongyaimban, mezitláb, a cipőm nem tudom hogy hová tűnhetett a nagy párbaj közepette, de ne is nagyon érdekelt. Az emlékképek össze-vissza cikáztak a fejemben. Nem tudtam hova rakni a hangokat és a személyeket. Eleinte a rémség feje villant be, hatalmas, éles fogai, ahogy felém közeledett és nekem akartrontani, aztán a barátaim, valamiért csak rájuk tudtam gondolni. Az ártatlanul meghalt, kivégzett emberek, akik talán hosszú szenvedsek közepette lelték halálukat. Nem úgy, ahogy elképzeltem, nem az ágyukban, idős férfiként és nőként meghalva valaki mellett.
Kutyául éreztem magam. Leírhatatlanul szörnyen. Sírni akartam, de nem jöttek a könnyek. Apa és anya arcát láttam a messze felderengő boltozaton, a közös vasorákat és reggeliket, a veszekedéseket. A szívem fájt, nem tudom mitől, csak úgy lüktetett, szúrt, és úgy éreztem hogy újra ember vagyok. Újra az a szerencsétlen és elveszett idióta, aki tönkretett mindent és mindenkit.
Mégsem tudtam összeomlani, nem tudtam kiereszteni magamból ezt az egészet. Egy könny csepp sem csordult végig az arcomon. Egyetlen egy sem, és ez méginkább kiakasztott. Mindent elvettek tőlem, mindentől megfosztottak. Összecsuklottak a térdeim és fájdalmasan zuhantam a szúró kavicsok közé. Nem érdekelt. A fejemet ütöttem, teljes erőmből ütöttem hogy fájjon, hogy mindennél jobban fájjon és vár vízcsepp kigördüljön a könnycsatornáimból, bömbölni akartam, de nem ment.
-Hiába próbálkozol. -A hátam mögötti hang szánalmat nem ismerőn, ridegen szólt le rám. Szinte láttam hogy milyen undorral tekinthet véres cafatokban lógó ruhámra, a tincsekbe összeragadt hajamra, görnyedt testemre, megroncsolódott vállamra, de leginkább rám, önmagamra!
Eleinte nem értettem.
-Te már nem élsz. A tested hamarosan egyáltalán nem fog smemilyen nedvet kiengedni. Minél tovább, és tartósabban vagyok itt veled, annál erősebb, és sérthetetlenebb leszel. A sebeid már gyógyulnak. Nem kell sok, csak pár óra és olyan lesz, mintha meg sem történt volna. Egy idő után, ha elérted az én szintemet, egy démon testének a szintjét, már vérezni sem fogsz. Sérthetetlen leszel, a bőröd olyan akár egy szikla, egy karcolás sem fog látszani rajtad.
A kezemre néztem, amiről nem rég még azt hittem hogy a csontok apró szilánkokra törtek benne. Most teljesen ép volt, talán csak egy kicsit fáradt. Az izmok megfeszültek benne, nem tudtam ellazítani őket.
-Szóval azt mondod?!! -Kezdtem ráüvöltve a mondatot, de nem engedte hogy befejezzem.
-Nem vagy ember!! Fogadd el! Már soha nem is leszel az.
Legszívesebben nekirontottam volna, de mi értelme lett volna. Nem történne más, minthogy össze vissza futkosok, az áttetsző teste után kapálózva.
Fölálltam, beleöröltem vértől ragadós kezemet a ruhám megmaradt egyetlen tiszta részébe, és a messzi távolba néztem. A városokra, túl a mostani kihalt terepen.
-Meg keresem! Meg fogom keresni azt a valakit, aki tönkretett. Aki meggyilkolta őket. Kerül amibe kerül, de megölöm. Levadászom mint egy rohadt vérebet!

***

Jobb karommal megragadtam a szörnyeteg fejét, és egy erőteljes lendítéssel előre rántottam. A hátára puffant, pár röpke pillanatig tétlenül fetrengett, pont annyi időt nyertem hogy Yilan a testemet uralva fölkeljen a földről és felkészüljön a harcra. A rémség fölpattant, olyan gyorsasággal tűnt el a szemem elől mintha teleportált volna. A körvonalai elhomályosultak, megremegett alattam a talaj. Hallottam a lihegést a hátam mögül, a fogak csikorgatását. Fölugrottam, talán több méter magasra emlekedhettem. Egy darabig a testem mintha lebegett volna, csak meredtem magam elé, a földről rámtekintő vérszomlyas fenevadra, aki alatt egyre nagyobb rezgéshullámok mutatkoztak. A nyirkos talajban apró járatok keletkezhettek, amik most sokkal inkább kivehetőek voltak, mivel pár centis kiemelkedések keletkeztek, mintha vakondjárta terep lenne. Hirtelen kígyók tömkelege csapott föl a mélységből, hatalmas üreg keletkezett. Ekkor kezdett zuhanni a testem. Fejjel lefelé fordultam, a szemeimet az ő szemeibe szegezve, a karomat kinyújtva. Ujjaimmal megragadtam a koponyáját. Éreztem ahogy a csont csaknem összeroppant a tenyeremben. Belezúdultunk az üregbe. A több száz kígyó fölkúszott a vadra, ami ezáltal tehetetlenné vált. Állkapcsukat kiakasztva, hatalmas méregfogaikat belemélyesztették áldozatukba és szétcibálták a haldokló teremtményt, aminek reakciója egy hatalmas sípoló, vonyító hang volt.
Azonban itt még nem volt vége a történetnek. A kígyóktól alig mozdulni bíró összeszedte minden erejét, fölugrott, és nekünk rohant. A száját hatalmas tárotta, úgy tűnt hogy a fejemet vette célpontba.
Sok-sok éles, vértől csöpögő foga rettentő ilyedtséggel töltött el. Valahol éreztem hogy Yilan sem kívánkozik a metszőként szolgáló fogak közé. Elképzeltem hogy milyen könnyedén le tudná harapni a karomat, vagy akár ha csak véletlenül is, de egy-két ujjamat ott tudnám hagyni. Épphogy csak hozzáérnék, ő összezárná az állkapcsait és egyszerűen lesiklanának az ujjperceim. Leválnának törékeny kezemről.
Nakahy hátraugrott, ki a mélyből, ami ekkor fekete lyukként mintha mindent magábaszippantana, bezárult. A  puha talajban még pár pillanatig mocorgás volt észlelhető, majd mintha túl sok vízhez jutott volna a föld, vér csapódott ki a felszínre, és csurgott végig mint egy apró kis patak, ami utat tör magának a kavicsok között.

***

Eközben egy fekete madár rikácsolva szállt el az égen, a Suttogók erdeje felett. Tollai kopott csillogással verdestek.
Az erdő nyugtalanító morgást, dübörgést hallattatott. Valami irtózatos kelhetett életre hosszan tartó nyugalmas álmából.

-Melyik a kedvenc virágod?
-A vörös tulipán?
-Ó, itt van ugyan az ágyás de, hhh kár hogy csak később fog nyílni. Szeretnél valamilyen másik virágot?
-Én tudok tulipánt csinálni.
-Tényleg? -Döbent érdeklődéssel nézett a nő.

A kislány rátette aprócska kezét a nyirkos földre, pár pillanatig öszpontosított, majd elemelte onnan a tenyerét. Egy kis hajtás jelent meg, ami lassanként nőni kezdett, majd egyre jobban feltörekvett végül kinyílt, piros szirmait szétfeszítette. A napfény kellemesen ragyogott rajta.
A nő elképedve szemlélte az eseményeket, majd riadtan pillantott a szőke hajú gyermekre.
-Ezt meg mégis hogy csináltad?
-Nem tudom. De mindig olyan hamar meghal.

A virág fonynadni kezdett, pár pillanaton belül már nem maradt belőle más csak egy száraz, barnás csonk.

-Olyan szomorú. Inkább abbahagyom, nem akarom megölni őket. Én senkit se, akarok bántani. -Bágyadtan nézett vissza az eddig mosolygó nőre, aki most riadtan föltápászkodott, és indulni készült.
-Maradj itt, rendben, mindjárt visszajövök!
-De.
-Semmi baj, mindjárt visszajövök. -Visszaguggolt, és leszakított egy a közelben lévő lila szirmú növényt. Rengeteg volt belőle azon a kis mezőn.- Tessék, ez ajándék. Csak várj itt egy kicsit!
-Rendben van.

Nem sokkal később egy hatalmas, ilyesztő alak jelent meg, mögötte kullogott a nő. A kislány kicsit megszeppenve vizslatta végig a morcos férfit, és a mellette álló szigorú képű pókháló hajú bácsit. Kicsit megilyedt.
-Szia kislány.
-Csókolom.
-Meg tudnád nekem mutatni azt amit ennek a néninek az előbb?
-Az előbb? -Még mindig a lila virágot szorongatta, majd az idős férfi bólintására egyik kezét gyanútlanul az ágyásra tette. Helyén nemsokára megjelent az előzőhöz hasonló, piros virág.
Az ember most mégkomorabb arcot vágott, intett a mögötte álló nagydarabnak, aki keményen megragadta a kislány karját. A virág elszáradt, a kislány rémülten kiáltott föl.

A szemeim előtt felmerült a széttépázott Daniel látványa. A könnyek nem álltak meg. Csupán a gondolatától is -hogy micsoda vérontásnak lehetek a része- teljesen megkergültem. Egy pillanatig úgy éreztem hogy elájulok, de aztán mégsem így lett.
-Nem fog megtörténni. A fejedben vagyunk. Nem tudsz elájulni. De elég nagy az esélye hogy a való életben sem. Soha. Hiszen tee... Hogy is fogalmazzak, különleges vagy.
-Különleges? Hány ilyen ember van még, akit megszálltak?
-Akit megszálltak? Valószínűleg rengetegen, ha csak a démonokat nézzük, valószínűleg több százan is lehetnek, bár nem vagyunk olyan sokan.
-Több százan? -Kikerekedtek a szemeim.
-De te, te más. Te egészen egyedien fogadtad be. Meghaltál, és a tudatalattid, valamiért ezt választotta. Engem hívtál, és én jöttem. Furcsa is volt, de úgy gondolotam hogy micsoda egyéni és érdekes megoldás, így...
-Akkor ez a kitüntetés, valahol mégis a tiéd, nem az enyém.
-HHh, nem. Ez most kivételesen neked köszönhető. Ezért is léphettél be még idő előtt(vagy is jobban mondva után) abba a, azt hiszem hívhatjuk egy másik dimenziónak.
-A fehér szobát?
-Azt. Nem hiszem hogy rajtad kívül még lenne más hasonló eset. Vagy legalább is nem hallottam róla.
-Mi olyan különleges van rajtam?
-Hogy mi? Nos, tee, te mondhatni hogy egy külön egytagú fajt alkottál. -Elnevette magát.- Ez így kijelentve elég röhejesen hangzik.
-Egyetértek. -Bár én közel sem tartottam ezt az egészet olyan viccesnek mint ő.
-A te lelkedet már csak azért sem tudnám felfalni mert, te egy lélektelen vagy. Vagy is, épp ez benne a vicc, hogy egy lélektelen, lélek. Mivel, még itt vagy.
-Ezt a hülyeséget.
-Ahogy mondod! Nem is értem hogy lehetséges ez. Elméletben már halott vagy, mondhatnánk azt is hogy te vagy az egyetlen zombi a Földön! De amint eltávozom tőled, akkor ugye, végleg eltűnsz. Szenvedsz még egy jó darabon, aztán eltűnsz. És sosem térhetsz majd nyugovóra. Ha végleg meghalsz, mármint, ha Tényleg meghalsz, akkor ismét a fehér szobában találod magad. Vagy a feketében, nem tudom melyik a rosszabb. Ott leszel örökre. Ami még megeshet, hogy esetleg te is egy leszel közülünk. Bár nem, ez már tényleg túlzás lenne. Ezt felejtsd el.
-Tehát, ha jól értem, ha megegyezem veled, akkor a végén mindenképp kínozni fog az a rengeteg,.. -Belegondoltam az előbb felgyülemlett fájdalomra, arra a sok és apró ütésre, zúzásra, szúrásra, arra hogy fulldokoltam, és hogy ennek sosem lenne vége.
-Lehetetlen.
A mellkasomat ismét szorító érzés fogott el. Az illető arcán enyhe meglepettségtűnt fel, majd egy komor tekintet.
Fájt a szívem. Szúrt, mintha a hátamba állított kések azt is elérték, és felvágták volna. Szó szerint tőrt forgattak a szívemben. Újra és újra kezdtem átélni a pillanatot, mikor az az ijesztő, sötét fazon felémnyúl.
A szobámban voltam. A puha ágyamon feküdtem amikor kinyitottam szememet, de a paplan, a tollpihés párna most mind sziklaként álltak bele oldalamba. Összekuporodtam és ordítottam a fájdalomtól. A szemeimet összezártam, szenvedtem. Lassan kezdtem úgy érezni mintha lehántanák a hasamról a bőrt, eltávolítanák a felesleges szöveteket, és a gyomromban turkálnának.
-Elkezdődött.
A fejemben csak az ő hangja hallatszott, csak ez és semmi más, minden eltompult, csak az ércelődő sziszegések viszhangoztak.
-Még meggondolhatod magad.
-Neeeem! -Sikoltottam, sírtam, a fájdalom nem csillapodott, csak egyre rősödött. Azt hittem ott pusztulok bele, de sajnos nem történt meg.
-Hiába ellenkezel, nem lesz jobb. Még eltart egy pár órát.
Pár órát? Az a pár óra mérhetetlenül hosszú időnek tűnt. Felidéztem az emléket, amikor a fehér szobában kínlódtam hasonló képp, és hogy mennyire hosszúnak tűnt, pedig csak pár perc volt.

***

Már ősidők óta zajlik a harc. A háború a láthatatlanok és a lánc tagjai között. Egy kapocs, ami azért jött létre, hogy megmentsék az ártatlan életeket az értelmetlen gyilkolástól. Azonban ez az alakulat felbomlott.
Több kis egység keletkezett a fajokon belül, és mind külön váltunk. Többé nincsenek gátak, nincsenek törvények. A rend feloszlott, és elszabadult a pokol.
A démonok gátlástalan teremtmények. Gyakran ezt mondják, bár én nem hiszem hogy kiérdemeltük volna ezt a jelzőt. Sokkal inkább vérszomjasnak, és kifürkészhetetlennek mondanám a hozzám hasonlókat.