Borús viharként hullot szememre az álom. Már nem igazán emlékszem rá. Csak azt tudom hogy Te voltál benne, és én. Hogy jó volt-e vagy rossz, nos arról fogalmam sincs. Semleges érzések keringenek körülöttem, mint Föld a Nap körül.

Néha nem értem miért írok ilyen beteges dolgokat, de mentségemre szolgáljon a történetem egy részlete. Bár nem tudom hogy ez mennyire mentség...

A felismerés hogy nem vagy egyedül.. hogy van kire számítanod, s hogy hiába érzed magad rosszul és elhagyatottnak csak annyit kell tenned hogy körülnézel és azt mondod: segíts!

A felismerés amikor rájössz hogy boldog is lehetnél ott ahol vagy. A felismerés hogy minden elérhető amire szükséged van. Hogy megérdemled az életet és hogy élni kell! A felismerés hogy ténylegesen, valóban boldog vagy, már nem számí mit gondolnak mások, csak az számít ami körülötted forog és ami veled történik, ami hatással van rád és megpróbálod elhagyni a kis semmiségeket. Amikor már nem törődsz az apró-cseplő megszólalásokkal és elhagyod a füled mellett a bántó szavakat.

A felismerés, egyre romlik minden. Kezdesz kétségbe esni. A felismerés hogy már késő, de azért még megpróbálsz visszamászni. 

A felismerés hogy nem tudod kimondani azt hogy "segíts",.. Aztán a felismerés hogy ismét egyedül vagy.

Csak bámultam a kék eget és azon gondolkodtam hogy nem jut eszembe semmi. Veletek nem volt még ilyen? Egy időben annyit prögtött az agyatok hogy aztán elfáradt és leállt. Semmire nem tudok gondolni. Pedig még ha szeretnék is, egyszerűen nem megy. Mintha lusta lenne az agyam megerőltetni magát hogy felidézzen némi emléket, és az alapján heves társalgásba kezdjek önmagammal. Néha jó magaddal megvitatni a dolgokat, még ha egyszerű bolondságnak is hangzik. Hogy mi lett volna ha..

..ha kimondod az első szavakat amik eszedbe jutnak, ha megteszed azt amit amúgy nem tennél, nem számolva a következményekkel.

Talán mind ez nem is lenne olyan nehéz, és nem csak a fejemben történne meg, ha nem érdekelne hogy mit gondolnak rólam mások...

Semmi szükségem fiúra! Idegesítő, és túl sokat kell törődni vele.

Mindig akkor gondoljuk ezt, mielőtt megismerkedünk az igazival. Egy darabig talán túlságosan is vágyunk rá hogy szeressenek, aztán mikor már minden kudarca fulladt feladjuk, magunkbazuhanunk. Később talán újra megpróbáljuk, de sosem fog sikerülni ha eröltetjük. Van ebben valami édeskeserű szépség. Mindig váratlanul, könnyed meglepetésként ér minket... hogy újra szerelmesek lettünk.