Talán sosem gondoltál rá hogy egyszer összejössz vele, sőt épp ellenkezőleg. Úgy hitted hogy nem jelent számodra semmit, inkább egy testvérbarátot, mint az ellenkező nemben szereplő kék szemű illetőt. Nem láttál benne semmi különöset. De ahogy most rámosolyog valakire aki nem te vagy, és a lelkedbe mar a fájdalmas valóságtudat... Talán nem gondolkodnál ilyeneken ha nem 1 hete tudatosult volna benned hogy akit te eddig szerettél, aki miatt hanyagoltad azt a bizonyos kék szemű fiút, hogy semmit nem érez irántad. Most olyan vonzónak és olyan elérhetetlennek tűnik számodra az a két ragyogó szempár, ami nem is olyan rég még semmit nem mozdított meg benned. Irigykedsz hogy ő boldog lehet, de te nem találtad meg azt amit már oly régóta kerestél. És ez szörnyű bűntudattal tölt el. Sosem gondoltál rá úgy ahogy most, összezavarodsz hogy mégis mi történik most veled, min mész keresztól. Aztán egyszer csak rájössz: ez az élet... Csak az élet. Még ha a te szereped hirtelen fordulatot is vett, nem változott semmi. Elvégre nem csak te létezel. A világ talán nem is körülötted forog, még ha úgy is érzed. Hogy miden összefogott ellened, hogy  nincs olyan hogy a Föld túloldalán, nincsen egy hatalmas univerzum, nincsenek más gondolatok, csak a tieid. És ekkor elgondolkozol azon hogy vajon mások is érzik-e néha így, hogy olyan mintha ez az egész valami furcsa álom lenne, amiben a körülötted lévők viselkedése számodra megmagyarázhatatlan, bár nem is töröd a fejed rajta hogy vajon mit miért csinálnak. Hogy minden olyan mintha egy harmadik dimenzióban lennél, ahol csak te gondolkodsz, csak te érzel, és a többiek csupán a mozivászonra festett mellékszereplők, akik kellenek a képbe, hogy ne legyen minden olyan üres. Olyan magányos és szívszorongató.

Egy borús reggelen, amikor tudod hogy alig pár perc múlva a fejedre szakad az egész mennyezet, és azon gondolkozol hogy az időjárás pontosan a a lelked mélyén lapuló érzések tükröződése a világra...
Fáj a mellkasom. A héten ez már a harmadik alkalom. Rövid, de erősen nyilaló fájdalom a szívemnél. Ami lassan, szép lassan enyhül, aztán ismét előtör. Valahogy irónikus ez az egész. Amikor valaki olyannal csinálsz őrültségeket, hülyeségeket amiket nem gondoltok komolyan, akibe nemrég még teljesen bele voltál zúgva. Talán még most is, a szíved mélyén érzed hogy lappang valami fájdalmas, és mégis édes dolog elrejtve a legsötétebb, legkárhozottabb oldaladon, az ereid mélyén, a véredben, és ez az egész valahogy átjárja a testedet. Érzed minden egyes porcikádban hogy valami nincsen rendben, és változtatni kéne, de te mégsem teszel ellene smemit, mert nem akarod megtörni a tökéletes egyensúlyt, a mosolyt az arcodon és az ő arcán, még akkor is ha ez az egész csak látszat.
Rengeteg pletyka terjengett. Teljes őrültségek. Amiket elképzelni nem tudsz. Már megszoktam hogy kibeszélnek a hátam mögött, régen rengeteg alkalommal történt ilyenm, nem voltam egy kedvelt személy a suliban, annak ellenére hogy nem ismertek akik elítéltek. De ez általában így is szokott lenni, nemdebár? Akkor valahogyan borzasztóan idegesített ez az egész. Szörnyen gyűlöltem azokat az embereket akik képesek voltak hülyeségekkel traktálni, és gonosz, undorító dolgokat suttigni mások fülébe a hátam mögött.
Ma azonban ez egyáltalán nem tud izgatni. Valahogy fura ez az egész. Mintha továbbléptem volna egy másik szintre. Mintha már minden ilyen sértés, bántalom csak egyszerűen lepergne rólam. És ez különös rémülettel töltött el. Vajon ez azt jelenti hogy már végleg teljesen kipréselődött belőlem az élet? Nem tudok se szomorú, se vidám lenni. Se boldog, se boldogtalan,.. Csak úgy vagyok, és élem a változatlan mindennapjaimat. Mi történhetne, ami annyira felzaklat? Elvégre nincs értelme mindenen felingerelni magunkat. túlságosan bonyolult lenne minden. Így is elég bonyolult, a sok gondolatok, amik sehogy sem kerülnek a helyükre, a láthatatlan könnyek, amiket senki más nem vesz észre, a mosoly mögötti szenvedés és gyötrelem ami belülről kínzó méreg. Szét mar belülről.
Vajon mindenki így érez? Néha elgondolkozom ezen. Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen idióta, aki folyton saját magával van elfoglalva? Aki folyton azon rágódik hogy vajon mi lesz most ezek után. Furcsa ezt azután végig gondolni hogy az előbb jelentettem ki hogy a sértések leperegnek rólam... Nem tudom hogy érezhetem egyszerre ezt a két ellentétes dolgot. De valahogy azt hiszem, szétszakít belülről.
Az emberek szeretik sajnáltatni magukat, de mégsem mutatják ki mások előtt a gyengeségeiket. Csak egyszerűen elvárják hogy valaki önként segítsen talpra állítani őket. Hogy kihúzza őket a mocsokból, hogy észrevegye hogy mennyire össze van roskadva legbelül. Pedig ezt senkitől sem várhatjuk el. Kell egy segélykiáltás, valami hívó szó, amivel eláruljuk hogy valójában szörnyen érezzük magunkat a bőrünkben, és hatalmas segítségre szorulunk. Csak egy ölelő karra, egy őszinte mosolyra, pár biztató pillantásra. Nem kellenek szavak. Csak az átható kedvesség, a meleg szeretet, amitől egy kicsit úgy érezzük hogy számítunk. Hogy emberek vagyunk...

Amikor megláttam nem hittem a szememnek. Egyszerre zajlott le bennem az egész testemet átható félelem, idegesség, és az a furcsa bizsergés, amitől görcsbe rándult a gyomrom és ezerrel kalapált a szívem. Úgy éreztem majd kiszakad a helyéről, a fülemben hallottam ahogy a vérem lüktetve áramlik az ereimben, keresztül-kasul az egész testemet átjárva, pont úgy mint az a különös öröm amikor belenéztem a két gombfekete szemébe.
Aztán ez az egész átfordult egy keserédes lemondássá, amikor láttam hogy visszamosolyog rám, majd tekintetét elemelve rólam a mellette álló szőke lányra szegezi, aki mosolyogva átöleli. Tudtam hogy mi van közöttük, és hogy ő bizonytalan az érzéseiben, mert rengeteget csalódott már, és nem akar járni vele. De közben mégis láttam az arcán azt a varázslatot, bűvöletet amit akkor lát az ember máson, mikor megpillantja a számára fontos személyt. Vége van, ez már régen eldőlt. Még az előtt hogy megismertük volna egymást. Lehet hogy nincs tisztában az érzéseivel, vagy csak nem képes elfogadni. Azt mondta nem képes már szeretni. Valami hiányzik, és nincs olyan akit meg akar kapni. Nincs. Egy árva lélek se.
Bűntudattal tölt el a gondolat, hogy önzőségem ilyenkor, ezen szavak hallatán is eláraszt, és csak magamra tudok gondolni. Csak arra hogy eltörtem, elromlottam mint egy ócska játék, aki tudja hogy hamarosan a süllyesztőben végzi. Hogy mindig is erre volt ítéltetve.
Sosem kaphatom meg őt. És ez fáj. Szeretnék boldog lenni mellette, szeretném ha szeretne. Miért pont ő? Miért nem lehet valaki más? Bárki! Akárki! Nekem tökmindegy hogy kibe szeretek bele. Csak azt kívánom bárcsak viszont szeretne. Bárcsak. Bárcsak...