Amikor megláttam nem hittem a szememnek. Egyszerre zajlott le bennem az egész testemet átható félelem, idegesség, és az a furcsa bizsergés, amitől görcsbe rándult a gyomrom és ezerrel kalapált a szívem. Úgy éreztem majd kiszakad a helyéről, a fülemben hallottam ahogy a vérem lüktetve áramlik az ereimben, keresztül-kasul az egész testemet átjárva, pont úgy mint az a különös öröm amikor belenéztem a két gombfekete szemébe.
Aztán ez az egész átfordult egy keserédes lemondássá, amikor láttam hogy visszamosolyog rám, majd tekintetét elemelve rólam a mellette álló szőke lányra szegezi, aki mosolyogva átöleli. Tudtam hogy mi van közöttük, és hogy ő bizonytalan az érzéseiben, mert rengeteget csalódott már, és nem akar járni vele. De közben mégis láttam az arcán azt a varázslatot, bűvöletet amit akkor lát az ember máson, mikor megpillantja a számára fontos személyt. Vége van, ez már régen eldőlt. Még az előtt hogy megismertük volna egymást. Lehet hogy nincs tisztában az érzéseivel, vagy csak nem képes elfogadni. Azt mondta nem képes már szeretni. Valami hiányzik, és nincs olyan akit meg akar kapni. Nincs. Egy árva lélek se.
Bűntudattal tölt el a gondolat, hogy önzőségem ilyenkor, ezen szavak hallatán is eláraszt, és csak magamra tudok gondolni. Csak arra hogy eltörtem, elromlottam mint egy ócska játék, aki tudja hogy hamarosan a süllyesztőben végzi. Hogy mindig is erre volt ítéltetve.
Sosem kaphatom meg őt. És ez fáj. Szeretnék boldog lenni mellette, szeretném ha szeretne. Miért pont ő? Miért nem lehet valaki más? Bárki! Akárki! Nekem tökmindegy hogy kibe szeretek bele. Csak azt kívánom bárcsak viszont szeretne. Bárcsak. Bárcsak...