Ahogy Nakahi elhagyta a testemet minden fájdalom és fáradtság megtámadott. Erőtlenül rogytam a földre, és kínok közepette aludtam el a Suttogók erdelyének szélén. Nem tudom mi történhetett volna ha rossz kezek közé kerülök.
Pár vízcsepp rideg érintésére ébredtem az arcomon. A talaj nyirkos és friss volt. Rodhadó vér szaga árasztott el.A sebeim még fájtak, de ez most más volt, különös égetés, mintha méreg által lezsibbasztott hegek lennének.
A méreg, ami az egész testemet elárasztotta. Egy pillanatra megilyedtem, eszembe jutott az alku megkötésének pillanata. Amikor Yilan megharapott. Riadtan érintettem meg a tarkómat. A jel valószínűleg még mindig tetoválásként tátongott rajta. Egy tekergő kígyó ábrája. Mintha csak meg lettem volna pecsételve. A kulccsontom felett pedig nem sokkal, ott volt az a két harapásnyom. Majdhogynem olyan mintha egy vámpír harapott volna meg. Ha léteznének vámpírok.
Már a gondolattól is elnvettem magam. Ez a nevetés azonban nem az örömtől származott, a fájdalomból, kétségbeesésből táplálkozott.
Óvatosan föltápászkodtam. A karomat nem tudtam használni, élettelen indaként lógott a testem mellett ahogy megindultam el az erdőtöl Északnak.
Nem maradhatok itt. Ha rámtalálnak, ki tudja mi történik velem. Yilan nem lesz itt mindig hogy segítsen rajtam. Már ha ezt segítségnek nevezhetjük.
Arra még emlékszem hogy hogyan falta fel a szörnyeteg elkárhozott lelkét. Sötétlila színben izzó, pikkelyes gömb volt, amit kiakasztott állkapcsai közé emelt, mintha csak a vacsoráját kapná be, egyben lenyelte azt a hatalmas valamit, majd jóízűen elmosolyodott és megnyalta a száját.
Rémült undorral bámultam, majdhogynem elokádtam magam a rengeteg bomló cafat látványától ami itt maradt, és a vér bűzétől. Aztán a szemeim befordultak és hosszú álomba merültem. Nem tudom hogy az után mi történhetett.
Fáradtan kullogtam a szakadt rongyaimban, mezitláb, a cipőm nem tudom hogy hová tűnhetett a nagy párbaj közepette, de ne is nagyon érdekelt. Az emlékképek össze-vissza cikáztak a fejemben. Nem tudtam hova rakni a hangokat és a személyeket. Eleinte a rémség feje villant be, hatalmas, éles fogai, ahogy felém közeledett és nekem akartrontani, aztán a barátaim, valamiért csak rájuk tudtam gondolni. Az ártatlanul meghalt, kivégzett emberek, akik talán hosszú szenvedsek közepette lelték halálukat. Nem úgy, ahogy elképzeltem, nem az ágyukban, idős férfiként és nőként meghalva valaki mellett.
Kutyául éreztem magam. Leírhatatlanul szörnyen. Sírni akartam, de nem jöttek a könnyek. Apa és anya arcát láttam a messze felderengő boltozaton, a közös vasorákat és reggeliket, a veszekedéseket. A szívem fájt, nem tudom mitől, csak úgy lüktetett, szúrt, és úgy éreztem hogy újra ember vagyok. Újra az a szerencsétlen és elveszett idióta, aki tönkretett mindent és mindenkit.
Mégsem tudtam összeomlani, nem tudtam kiereszteni magamból ezt az egészet. Egy könny csepp sem csordult végig az arcomon. Egyetlen egy sem, és ez méginkább kiakasztott. Mindent elvettek tőlem, mindentől megfosztottak. Összecsuklottak a térdeim és fájdalmasan zuhantam a szúró kavicsok közé. Nem érdekelt. A fejemet ütöttem, teljes erőmből ütöttem hogy fájjon, hogy mindennél jobban fájjon és vár vízcsepp kigördüljön a könnycsatornáimból, bömbölni akartam, de nem ment.
-Hiába próbálkozol. -A hátam mögötti hang szánalmat nem ismerőn, ridegen szólt le rám. Szinte láttam hogy milyen undorral tekinthet véres cafatokban lógó ruhámra, a tincsekbe összeragadt hajamra, görnyedt testemre, megroncsolódott vállamra, de leginkább rám, önmagamra!
Eleinte nem értettem.
-Te már nem élsz. A tested hamarosan egyáltalán nem fog smemilyen nedvet kiengedni. Minél tovább, és tartósabban vagyok itt veled, annál erősebb, és sérthetetlenebb leszel. A sebeid már gyógyulnak. Nem kell sok, csak pár óra és olyan lesz, mintha meg sem történt volna. Egy idő után, ha elérted az én szintemet, egy démon testének a szintjét, már vérezni sem fogsz. Sérthetetlen leszel, a bőröd olyan akár egy szikla, egy karcolás sem fog látszani rajtad.
A kezemre néztem, amiről nem rég még azt hittem hogy a csontok apró szilánkokra törtek benne. Most teljesen ép volt, talán csak egy kicsit fáradt. Az izmok megfeszültek benne, nem tudtam ellazítani őket.
-Szóval azt mondod?!! -Kezdtem ráüvöltve a mondatot, de nem engedte hogy befejezzem.
-Nem vagy ember!! Fogadd el! Már soha nem is leszel az.
Legszívesebben nekirontottam volna, de mi értelme lett volna. Nem történne más, minthogy össze vissza futkosok, az áttetsző teste után kapálózva.
Fölálltam, beleöröltem vértől ragadós kezemet a ruhám megmaradt egyetlen tiszta részébe, és a messzi távolba néztem. A városokra, túl a mostani kihalt terepen.
-Meg keresem! Meg fogom keresni azt a valakit, aki tönkretett. Aki meggyilkolta őket. Kerül amibe kerül, de megölöm. Levadászom mint egy rohadt vérebet!

***

Hatalmas vihar kerekedett az erdőben, amit hamarosan körülölelt a sötéség. Nem volt ott más, csak a hangos zivatar, és a zuhatagnak vadul ellenáló tűlevelűek. Egyetlen levél sem gyengült el, egyetlen apró, zöld szál sem hullott le a vizes talajra. Csak tűrt, és várta hogy elálljon a vihar.
Bár nappal volt, az ég háborúja mindenhova elért ezen a vidéken, és pusztító áradatként tört rá a mit sem selytő népre, akik gyorsan beszaladtak a pajzsként szolgáló házaikba, és bágyadtan, szomorúan nézték ahogy a természet utat tör magának. Nagy háború közeledik. Ezt az emberek is mind érezték. Tudta aki csak tudta, hogy a tőlük eltérő, különös rémségek hamarosan mind a felszínre akarnak törni, és mindent eltiporva maguk mögött mindent és mindenkit. tömérdek sok vérontás, és szenvedés fog következni, aminek nem lesz megállítója.
Talán nem is tudták, hiszen nem tudhatták, de a zsigereikben mind érezték. Valami közeleg. Valami sötét és gonosz, amit eddig nem ismertek. Ami fölébredt hosszan szőtt álmából, és most vérengző fenevadként fog végigsöpörni a Földön.

Szürke madarak szálltak el felettünk az égen. A néhol fölbukkanó magányos fák furcsa hangokat susogtak a szélben. Valaki figyelt minket. Éreztem. Már többször is elrepült a fejem fölött egy fekete holló. Mindig 2 kört leírva, majd tovaszállva. Különös érzés kerített hatalmába.
Nem vagyok katona, nem vagyok kiképezve semmilyen harcra, de ezt még én magam is észrevettem, és ez azt jelentette hogy nem csak én. Yilannak is tudnia kellett.
Nem volt ez se félelem, se kíváncsiság. Csak egyszerű élni akarás. Bosszúvágy. Sóvárgás az után, hogy elérjem a célom, és valamiért úgy éreztem hogy az a fekete madár közelebb juttathat hozzá.
A hosszas kopár vidéken való átutazáson nem történt semmi. Annak ellenére hogy könnyű célpont voltam, és hatalmas veszéjnek lehettem kitéve, nem támadtak meg. Tudtam hogy valaki figyel, talán többen is, de senki nem jött a közelembe. Mintha óva intette volna a leselkedőket a még messze meg nem jelenő hírem. Vagy megtörténhet? Talán máris mindenki tudná hogy egy furcsa idegen vagyok, egy olyan szerzet aki más, más mint a többiek, és talán fenyegető veszéjt jelenthetek rájuk. Bár én nem épp így gondoltam, ha Yilan elhatározza magát, akkor minden úgy fog történni ahogy ő azt akarja. Ez a tudat már önmagában idegesítő volt a számomra, és bár nem tudtam ezt elfogadni, de mindenesetre tűrtőztetnem kellett magamat.
Hamar és könnyedén eljutottam a legközelebbi városba. Az eső lemosta rólam a démon vérének hányingerkeltő bűzét, de a szakadt és piszkos ruháimat nem tudtam elrejteni. Úgy néztem ki mint egy hajléktalan, akit nem rég sodort az élet a rossabbik oldalára. A sebeim már rég begyógyultak, a kígyódémonnak igaza volt, már semmi nyomát nem érzékeltem a testemen a törtnteknek. Mintha meg sem történt volna, csak egy rossz álomból ébrednék. De nem, sajnos ez még mindig a valóság. Akárhányszor gondolok erre, akárhányadszor merül fel bennem a lehetetlen képzelgések gondolata, mindig van minek megcáfolnia a hitetlenkedésemet. Innen már nincs vissza út, innentől már nem várhatok csodát, nem várhatom hogy jobbra forduljanak a dolgok, a sorsom Nakahi kezébe került, és ezen semmi sem változtathat. Viszont ez azt is jelenti hogy ő is függ tőlem. Össze vagyunk láncolva. Ha a vas nem is kézzelfogható, de a lelkünk és a testünk szinte eggyé lett.