A szemeim előtt felmerült a széttépázott Daniel látványa. A könnyek nem álltak meg. Csupán a gondolatától is -hogy micsoda vérontásnak lehetek a része- teljesen megkergültem. Egy pillanatig úgy éreztem hogy elájulok, de aztán mégsem így lett.
-Nem fog megtörténni. A fejedben vagyunk. Nem tudsz elájulni. De elég nagy az esélye hogy a való életben sem. Soha. Hiszen tee... Hogy is fogalmazzak, különleges vagy.
-Különleges? Hány ilyen ember van még, akit megszálltak?
-Akit megszálltak? Valószínűleg rengetegen, ha csak a démonokat nézzük, valószínűleg több százan is lehetnek, bár nem vagyunk olyan sokan.
-Több százan? -Kikerekedtek a szemeim.
-De te, te más. Te egészen egyedien fogadtad be. Meghaltál, és a tudatalattid, valamiért ezt választotta. Engem hívtál, és én jöttem. Furcsa is volt, de úgy gondolotam hogy micsoda egyéni és érdekes megoldás, így...
-Akkor ez a kitüntetés, valahol mégis a tiéd, nem az enyém.
-HHh, nem. Ez most kivételesen neked köszönhető. Ezért is léphettél be még idő előtt(vagy is jobban mondva után) abba a, azt hiszem hívhatjuk egy másik dimenziónak.
-A fehér szobát?
-Azt. Nem hiszem hogy rajtad kívül még lenne más hasonló eset. Vagy legalább is nem hallottam róla.
-Mi olyan különleges van rajtam?
-Hogy mi? Nos, tee, te mondhatni hogy egy külön egytagú fajt alkottál. -Elnevette magát.- Ez így kijelentve elég röhejesen hangzik.
-Egyetértek. -Bár én közel sem tartottam ezt az egészet olyan viccesnek mint ő.
-A te lelkedet már csak azért sem tudnám felfalni mert, te egy lélektelen vagy. Vagy is, épp ez benne a vicc, hogy egy lélektelen, lélek. Mivel, még itt vagy.
-Ezt a hülyeséget.
-Ahogy mondod! Nem is értem hogy lehetséges ez. Elméletben már halott vagy, mondhatnánk azt is hogy te vagy az egyetlen zombi a Földön! De amint eltávozom tőled, akkor ugye, végleg eltűnsz. Szenvedsz még egy jó darabon, aztán eltűnsz. És sosem térhetsz majd nyugovóra. Ha végleg meghalsz, mármint, ha Tényleg meghalsz, akkor ismét a fehér szobában találod magad. Vagy a feketében, nem tudom melyik a rosszabb. Ott leszel örökre. Ami még megeshet, hogy esetleg te is egy leszel közülünk. Bár nem, ez már tényleg túlzás lenne. Ezt felejtsd el.
-Tehát, ha jól értem, ha megegyezem veled, akkor a végén mindenképp kínozni fog az a rengeteg,.. -Belegondoltam az előbb felgyülemlett fájdalomra, arra a sok és apró ütésre, zúzásra, szúrásra, arra hogy fulldokoltam, és hogy ennek sosem lenne vége.
-Lehetetlen.
A mellkasomat ismét szorító érzés fogott el. Az illető arcán enyhe meglepettségtűnt fel, majd egy komor tekintet.
Fájt a szívem. Szúrt, mintha a hátamba állított kések azt is elérték, és felvágták volna. Szó szerint tőrt forgattak a szívemben. Újra és újra kezdtem átélni a pillanatot, mikor az az ijesztő, sötét fazon felémnyúl.
A szobámban voltam. A puha ágyamon feküdtem amikor kinyitottam szememet, de a paplan, a tollpihés párna most mind sziklaként álltak bele oldalamba. Összekuporodtam és ordítottam a fájdalomtól. A szemeimet összezártam, szenvedtem. Lassan kezdtem úgy érezni mintha lehántanák a hasamról a bőrt, eltávolítanák a felesleges szöveteket, és a gyomromban turkálnának.
-Elkezdődött.
A fejemben csak az ő hangja hallatszott, csak ez és semmi más, minden eltompult, csak az ércelődő sziszegések viszhangoztak.
-Még meggondolhatod magad.
-Neeeem! -Sikoltottam, sírtam, a fájdalom nem csillapodott, csak egyre rősödött. Azt hittem ott pusztulok bele, de sajnos nem történt meg.
-Hiába ellenkezel, nem lesz jobb. Még eltart egy pár órát.
Pár órát? Az a pár óra mérhetetlenül hosszú időnek tűnt. Felidéztem az emléket, amikor a fehér szobában kínlódtam hasonló képp, és hogy mennyire hosszúnak tűnt, pedig csak pár perc volt.

***

Már naggyából 3-4 órája szenvedthettem az ágyamon, vért köhögtem föl már sokadjára, de tudtam hogy ez nem igazi, ez csak a képzeletem szüleménye. A lényeg az volt, hogy ugyanúgy fájt. Nem tudtam elviselni.
Sziszegő hang ütötte meg a fülemet. Előttem termett a fekete kígyó alakot öltött démon. Gúnyosan nyújtogatta a nyelvét felém. Vagy talán csak én képzeltem be. Már nem tudtam mit higgyek. Már nem tudtam mi tévő legyek. Azt hittem hogy megtörik az elmém, hogy ennek sosem lesz vége, ez sosem fog abba maradni. A nap lement, majd ismét fölkelt, eltelt mégegy nap, és újra beborított a sötétség. A testem úgy verejtékezett, hogy úgy nézhettem ki mintha ruhában fürödtem volna. Ahogy a végtagjaim egyre halványodtak, úgy erősödött a fájdalom is.
Kinyújtottam a kezem a kígyó felé, aki sziszegett még párat, mintha csak azt kérdezné 'Nos, Döntöttél?', majd fölkúszott akaromon keresztül a vállamhoz, egy darabig csak volt ott kényelmesen, éreztem pikkelyeit a bőrömön, majd hirtelen egy maró érzés zsibbasztotta le a nyakamat.
A kígyó hatalmasra nyitotta szét száját, és belém harapott.
Éreztem hogy méregként terjed a testemben az erő. Mintha  egy sötét aura vonulna végig a fejem búbjától a legkisebb lábujjam hegyéig.
Aztán minden eltűnt.

***

Alig emeltem meg a karom, az máris akkorát rándult hogy majdnem pofán csaptam magam. A lány démoni kacaja egyszerre volt hátborzongató, és rettenetesen irritáló. Jóízűen nevetett ügyetlenségemen.
-Mi ez?
Nem éreztem semmit. A testem, mintha könnyebb lenne. Alig kellett megerőltetnem magam ahhoz hogy föltápászkodjak a padlóról, pedig mérhetetlenül fáraddtnak éreztem magam.
Az első gondolatom az volt, hogy minél hamarabb el kéne tűnnöm innen, elvégre ki tudja hogy a történtek után mi minden vár még rám?.. Azonban ez kevésbé tűnt olyan egyszerűnek mikor próbáltam nem pofára esni sietségemben, annak ellenére hogy egyáltalán nem szándékoztam futni. Mégis valahogy így jött ki a lépés.
-Már egy ideje nem tartozol az élők sorai közé, és már egy ideje így kéne lennie de mivel még csak most dőlt el hogy az utad merre fog vezetni...
-Át a halálon, vagy tovább ezen az oldalon?
-Pontosan. Így voltaképpen eltűnt minden teher.
-E-ezt meg hogy érted?
-Egy démonnak nagyobb mozgástérre és felszabadulásra van szüksége. Sokkal gyorsabbak és erősebbek vagyunk, mint azt hiszed. -Már párszor láthattam hogy eltűnik és egyik pillanatról a másikra mögém termett, de azt hiszem úgy gondoltam hogy valamilyen módon siekrült teleportálnia. Ami talán már önmagában oltári nagy hülyeség, bár azt hiszem eljutottam odáig hogy akár ez is megtörténhetne, nem nagyon lepődnék meg. A következőkön azonban mégis kiakadtam egy kicsit.
-Azt akarod mondani hogy, nincs súlyom?
-Természetesen van, csak merőben kevesebb. Ez egyszerű fizika. Minél kisebb a test súlya, annál gyorsabban tud mozogni.

***

Lehúnytam a szemem és csak vártam. Éreztem hogy az arcom elnyűtt és fáradt, az elfolyt sminkem csípkelődő, viszkető érzést hagyott maga után, az orrom talán kissé nedves volt a hideg levegőtől, a szám enyhén megtépázott, éreztem hogy a szemgödreim bizonyosan karikásak és besüppedtek. A frufrum most feltűnően irritálta nyirkos szemhélyamat. De hiába vártam. Mintha csak egy furcsa álomból ébredtem volna, semmi sem történt. Megilyedtem.
Ugyanis az álom másik fele nem ért vége. A bajlós kinézetű alak már egy ideje figyelt a sötét erdő árnyékába burkolózva. Csak a szemeiből visszatükröződött fény csillant meg, ami félelmet keltő vakmerőség látszatát keltette.
A suttogó erdő azon az alkonyon merőben csöndesebbnek tűnt, mint amilyen mesék körülölelik a legendás helyszínt. Többszáz ember tűnt el odabenn.

Én magam nem tudom pontosan hogy hogyan jutottam ide, és milyen őrült ehatározásból állok most itt ezen a szent helyen. Legszívesebben egy szempillantás alatt eltűnnék. azonban hiába húnytam le a szemem, amikor legközelebb ismét kinyitottam a szemem a fazon még mindig ott ácsorgott. Hasonlított arra akit az álmaimban láttam. Aki mindig szörnyetegként, a félelmeim megtestesítőjeként követett. Aki végzett velem, és akinek köszönhettem fájdalmas gyötrelmeimet.
Néma csönd honolt az egyre sötétedő éjszakában. A szívem hevesen zakatolt, dermedten álltam és vártam a következményeket, ez a nyugtalanító lassúság, a szótlan várakozás csak mégnagyobb óvatosságra sarkallt,valami girtelen mozdulatot, kicsapongást vártam, attól tartottam hogy egy szempillantás alatt meghalok. Meghalok. Ha meg tudnék halni... Ami azt illeti azt se tudom hogy mi történhet velem. Már magában ennek a gondolata is egetverően idegessé és bizonytalanná tett. A futásnak nem lenne értelme, támadni nem merek, bizonyosan rögtön eldőlne a sorsom amint nekirohanok a szörnyetegnek, de az ácsorgás sem a legmegfelelőbb döntés. Mit lehet tenni?

A gondolataim között Yilant kerestem, egyre csak vártam hogy megjelenjen, és végetvessen ennek az egésznek. Hiába vártam, a dolgok nem így mennek mint kiderült. Eddig mindig megjelent, amikor semmi szükségem nem volt rá, amikor nem hívtam, csak egyszerűen váratlanul tönkretett mindent. De amikor magamban itt rimánkodom a segítségéért, nem hajlandó a pályára lépni.
Csak egy pillanatra süllyedtem a gondolataim zavaros egyvelegébe, és amikor visszapillantottam, az alak már sehol sem volt. Kaparó, szorongató érzés fogott el, a szívem megállt ahogy megéreztem a nyakamra lecsapódó párát, és a fülemhaz préselődő szusogást.
Hirtelen mintha minden megszűnt volna létezni, egy pillanat az örökkévalóságnak tűnt, mégis hamar elmúlt. Sípolás ütött mellkason, a fülem zúgott, szinte kiszakadt a dobhártyám, az izmaim megfeszültek.
Az a valami a hatalmas és éles fogait a nyakamba mélyesztette. Vér spriccelt szét, ésfröccsent az államra, a számra és a karomra. Az ínak megfeszültek majd egy hirtelen mozdulattal elszakadtak és leváltak, a kulccsontomon éreztem a fogak karcolását. Felüvöltöttem, éles nyilaló fájdalom áramlott végig a testemben, és teljesen lezsibbasztott. A vér eleinte forró volt, majd kezdtem elveszíteni az eszméletemet és már csak a ridegül csordogáló vörös váladékot láttam mindenütt.

Az agyam talán csak most kapcsolt. Még nem jöttem rá hogy hogyan kéne előhívni a démont, ami segítséget nyújthat ilyen esetben, de a tudatallim ilyenkor tudta a dolgát. Egy sötét, fekete szurokként trejengő váladék ölelte körül az egész testemet, amiben szép lassan elsüllyedtem. Nem tudtam kapálózni, nem tudtam megmozdulni, a hangom elment, mintha egy fekete-fehér némafilmben lettem volna, csak tehetetlenül vártam ahogy elnyeljen a fullasztó ragacsos kátrány. A tüdőmet valami befelé húzta, szorongatta, egyre jobban és elviselhetetlenebbül, minél inkább küzdöttem ellen, annál makacsabbul és annál gyorsabban terjedt el az egész testemben.
Majd homályosan ugyan, de ismét a külvilágot láttam. A földön heverő kezemet, a vállamba nyilaló fájdalom nem csillapodott, szenvedtem. Yilan hangja hallatszott a fejemben. Teljesen az ő irányítása alatt álltam. Ő nem érezte át a testemben keletkezett zűrzavart a mérhetetlen vérveszteséget, az eszakadt izmokat és inakat. Mindez egyáltalán nem érintette az ő testét. A jobb karom ugyan használhatatlan volt, és a vállam lefelé húzva mint egy élettelen lebeny, úgy vonaglott a sebes párbaj közepette. Alig tudtam felfogni amit látok. Hiába csuktam be a szemem, nem számított, mindent láttam, még akkor is ha nem akartam. Innen nem volt menekvés. Mintha egy hatalmas képernyőn keresztül szemlélhetném a harcot, amit egy démon folytat egy valamilyen számomra ismeretlen szörnyszülöttel.

A kép kiélesedett, már az összes érzékszervem tökéletesen tudtam volna használni, ha nem uralta volna valaki más. Fölemeltem a karomat , és hatalmas erővel csaptam bele a földbe. A tenyeremben lévő apró csontok mintha mind apró darabokra törtek volna, fölordítottam, de Yilant ez egyáltalán nem érdekelte. A nedves földből apró rezgések áradtak amik egyre erőteljesebbek lettek. Ilyenkor még csak sejthettem hogy valami hirtelen és váratlan esemény fog következni, és ez még csak a véres párbaj bajjósló várakozása volt...