Reménytelenség2014.09.06. 12:43, Shoe
12.
Próbálj a szemébe nézni. Mit látsz? Nem látsz te semmit! Sosem leszel képes felismerni a fájdalmat mások tekintetében, a tükörben...
frusztráció2014.09.05. 20:06, Shoe
12.
Csak mosolyogtam és úgy gondoltam hogy nem kell tudomást vennem a dolgokról. De az érzés amikor valaki finoman elküld a picsába, aztán hozzáteszi "kislányom", így is úgy is rettenetesen idegesítő.
FRUSZTRÁCIÓ.
Az osztály2014.09.05. 19:38, Shoe
11.
Ahogy beléptem a terembe megcsapott az emberek tömegének zaja. Már távolról érzékeltem, egy egyre erősödő morajlásként viszhangozva a hallójárataimban. Megpróbáltam mindent kizárnia fejemből. Az összes képet, emléket, hangot. Egyszerűen mindent ami fájdalmat tudo kozni. Megpróbáltam úgy végignézni a körülöttem lévőkön mintha tárgyak lennének. Jelentéktelenek, akikkel nem kell foglalkoznom, és ígyn em bánt hogy velem se foglalkoznak. Szeretem ezt a közösséget, mertm indenki tud nagyon jófej és közben inteligens is lenni ha akar, de ha együtt vagyunk mindenki elhúzódik a saját kis csoportjával beszélgetni, ahova nem fogadnak be másokat. És én egyetlen csoporthoz sem tartozom. Egy kívülálló vagyok, aki csak bolyong az üres folyosókon, néha be-be kukkantva egy ajtó nyílásán.
Elhalnak az emlékek2014.08.29. 14:59, Shoe
10.
Magányosan bolyongtam a elhagyatott erdő sötét lombjai között. Mintha egy külön bolygóra csöppentem volna. A fák leveleiről egyszerre zúdult le és ért földet ezernyi esőcsepp.
Talán csak egy távoli hang szólalt fel, és hívott magához ezen a bánattal teli délutánon, s amint kiléptem a pöfékelő gyárak kapuján, körülölelt a sötétség. Talán csak ezek az ocsmány kémények tették tönkre, szennyezték be az univerzumot kénes füstjükkel, ahogy eszeveszettül igyekezték mérgezni az egykor még kéklő eget. Romlott hús égő szaka csapta meg az orrom, és éreztem ahogy az egész testembe belebi magát, a hajszálaimtól kezdve bőrömön át. Lassan engem is szürkévé festett az undortkeltő táj.
Az erdőben mintha a rámzúduló eső lemosta volna az összes mocskot rólam. Fölemeltem tekintetemet a sötétkék égboltra és élveztem ahogy arcomra hullik minden egyes tisztító csepp.
***
Meghalni?..
-Csak egyszerűen, azt hiszem besokalltam.
-A rémálai miatt.
-Igen, azok miatt is.
A pszichológusom ajánlott egy tábort, ami kitisztítja az agyamat. Talán csak el akarja törölni a fejemben lévő gondolatokat. De persze mindenki tudja hogy ezeket nem lehet csak úgy eltűntetni. Valami mindig maradni fog.
-Így talán könnyebben megbirkózik a gondjaival Richard.
-Nem hiszem hogy ez bármiben is segítene nekem.
-Én viszont úgy gondolom hogy igen, szóval arra kérem hogy látogasson el a kurzusra, és ismerkedjen meg azokkal akik hasonló problémákkal küszködnek. Higyje el, segíteni fog.
-A többiekkel szenbeni együttérzésem a nullán van.
-Itt nem a többiekről van szó, hanem magáról Richard. Szüksége van erre ahhoz hogy meggyógyuljon.
Nagyot sóhajtottam.- Jó, benézek egy alkalomra.
Öngyilkos? Nem akartam öngyilkos lenni. Ha meg akartam volna ölni magam, már halott lennék.
Az utolsó nyári emlékek(18+)2014.06.21. 17:14, Shoe
9.
Egy forró, nyári napon történt. Kényelmesen üldögéltünk a késő délutáni Nap fénylő sugaraiban, miközben a vízre vetődő aranyhidat bámultuk és a szívünk szép lassan megtelt boldogsággal. A hátunk mögött még sercegtek a tábortűzből maradt parázsló fadarabok. A füst kesernyés, mégis jól eső illata szállt fel az égbe, a madarak kedvesen csiripelő esti dalát hallgattuk, ami egybeolvadt a víz csobogásával. Akkor még nem sejtettük hogy mi vár aznap ránk.
Az ég beborult, szürke homály szállt alá, és minden egyszeriben olyan lehangolónak bizonyult. A jókedvünket mégsem tudta sem ez, sem a hamarjában megeredő zuhatag letörni. Bemenekültünk a házba. Nem sokára megindult a zivatar, és vagy 20 percen keresztül zúgott az erdő. Letelepedtünk az ablak elé, és néztük hogyan tombolja ki magát a haragos természet. Hallgattuk az esőcseppek szomorú énekét, a mennydörgés ideges és zavarodott őrjöngését, és figyeltük hogyan csap be a villám egyre közelebb és közelebb hozzánk. Hogyan fújja a szél a fák lombjait, mintha egy hatalmas és láthatatlan fésű vonulna végig az erdőn újra és újra.
Jégdarabog kopogtak a verandán és a házunk tetején, és egyre hangosabb mennydörgések követték egymást. Szemeim előtt egy véres háború képei villantak fel minden egyes villámcsapásnál. Akárcsak az ágyúk robaja, úgy dördült a mennyezet. Megijedtem. Életemben akkor először.Visszaemlékeztem hogy milyen volt kiskorunkban. Norma mindig hozzám bújt, arcát a mellkasomhoz nyomta és szorosan átölelt. Ilyenkor mindig betettünk valami hangulatos zenét a lejátszóba, amiből ugyan nem hallottunk sokat, de a lemez pörgése és a tudat megnyugtatott.
Újra azt a könnyed hangot hallottam megszólalni a hátam mögül. Megfordultam. Norma mosolyogva nézte meglepett arcomat. Csak akkor vettem észre hogy reszketek. Közelebb jött hozzám, nagyon közel és kezét rátette a fejemre. A mellkasába nyomtam arcomat és mélyet szippantottam jázmin illatából. A magaménak akartam tudni. A szívem hevesen vert, féltem, úgy éreztem hogy könnyedén elfújhatja a szél, messzire, a hegyeken is túlra és talán sosem látom őt viszont. Beletúrtam a hajába majd a kezemet visszacsúsztattam a nyakára. Puha bőre selyemként siklott végig az ujjaim között.
-Ne aggódj Will, nem lesz semmi baj.
Halkan csitítgatott, és úgy ringatott mint egy aprócska kisdedet. Ki akartam mondani, azt akartam hogy tudja, halkan a fülébe súgni hogy szeretem, de nem voltam rá képes.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum