Ahogy beléptem a terembe megcsapott az emberek tömegének zaja. Már távolról érzékeltem, egy egyre erősödő morajlásként viszhangozva a hallójárataimban. Megpróbáltam mindent kizárnia fejemből. Az összes képet, emléket, hangot. Egyszerűen mindent ami fájdalmat tudo kozni. Megpróbáltam úgy végignézni a körülöttem lévőkön mintha tárgyak lennének. Jelentéktelenek, akikkel nem kell foglalkoznom, és ígyn em bánt hogy velem se foglalkoznak. Szeretem ezt a közösséget, mertm indenki tud nagyon jófej és közben inteligens is lenni ha akar, de ha együtt vagyunk mindenki elhúzódik a saját kis csoportjával beszélgetni, ahova nem fogadnak be másokat. És én egyetlen csoporthoz sem tartozom. Egy kívülálló vagyok, aki csak bolyong az üres folyosókon, néha be-be kukkantva egy ajtó nyílásán.