Egy régebbi novella, csak elfelejtettem feltölteni.

Jelentkezni akartam egy versenyre még hónapokkal ez előtt, már nem tudom milyen oldal volt, ahol több téma fel volt sorolva, azt hiszem bandák nevei voltak felsorolva, azokat kellett címként használni egy rövid történethez, és kitalálni valamit.

-Azt akarom hogy csak az enyém legyél.
Miközben ezeket mondta egyre közelebb került hozzám, a kezét a kezemre tette, éreztem ahogy ujjai a bőrömhöz tapadnak, a térde hozzáért a combomhoz. Megrémültem. Nem akartam ilyen közel engedni magamhoz, nem akartam elmélyülni benne, nem akartam reményt adni se neki se magamnak. Mégsem tudtam ellenkezni.
Az arca egyre közelebb volt az enyémhez, éreztem az illatát, mélyen magamba akartam szippantani de nem engedtem a csábításnak, el akartam lökni magamtól, el messzire, a szemeimet összeszorítottam és felkészültem a legrosszabbra. Attól tartottam hogy megcsókol. A szája már nagyon közel volt hozzám, ekkor elhajolt mellettem és megpuszilta az arcomat, majd a fülembe súgott. Úgy éreztem hogy nem pár héttel ez előtt törtem össze, hanem abban a pillanatban. Akkor amikor kimondta azt, amire mindig is vágytam, amit úgy gondoltam sosem kaphatok meg és teljességgel lehetetlennek tűnt. Egy meg nem történt emlékképnek, féltem hogy ez nem lehet a valóság és mindez csak egy törékeny, ködös álom, egy kívánság.

Néha csak egyszerűen lebegnék. Nem csinálnék semmit, csak ringatnám magamat a semmiben, miközben úgy hullok le a földre mint egy aprócska  falevél.

Talán bizonyos értelemben mondhatjuk hogy ezt is teszem. Figyelmen kívül hagyom a külvilágot ami körülöttem zajlik, és csak a semmibe meredek, miközben haladok előrefelé. Közben vagy gondolok valamire vagy nem, bár az esetek többségében inkább nem. Az ujjaimmal babrálva haladok előre, hogy ne keljen magam mellett lóbálnom őket, valahogy néha idegesít, mert nem mindig sikerül ellazulva olyan könnyedén mennem és tartanom a ritmust a karjaim és lábaim között. Így ez a tökéletes megoldás. Ha zsebre dugom, vagy csak egyszerűen nem a combom mellett tartom.

Közben felmerülnek emlékek, nem mondanám rájuk hogy gondolatok, inkább csak képek a múltból, amik álomként lépnek fel a szemeim előtt. Ilyenkor néha kicsit megilyedek. Mintha valami furcsa képzelgésen mennék keresztül, ami meg sem történt.

Már semmi sem fáj. Semmi sem érint meg. Érzéketlen lettem. Érdektelen. Kezdem úgy érezni hogy megint rám fog törni az a mérhetetlen komorság, a szomorkás hangulat, amikor nem teszek semmit, és elpocsékolom az időmet. Elvégre bármi megtörténhetne. Elmehetnék szórakozni, találkozhatnék egy cosmó mindenkivel. Nem kéne hogy érdekeljen a véleményük, csak magammal kéne foglalkoznom. Talán ez a baj, hgy ez az ami nekem nem megy. Nem nagyon érdekel mások véleménye, addig a pontig amíg nem ismerem őket. Talán ezért is lettem olyan magambazárkodó...

Néha úgy érzem hogy senkinek nincs szüksége rám. És olyankor én is úgy érzem hogy nekem sem kell senki. Ekkor valahogy előbújik az az énem, vagy hogy is nevezzem, amelyik az öngyilkosságot latolgatja. Csak bámulom a fémesen csillogó, éles konyhakést, ami a pulton hever. Mint amikor bambul az ember. Csak úgy meredek, kidüllesztett szemekkel a semmibe, és érzem azt a fanyarú fájdalmat a lelkemben. Sírni szeretnék, de nem tudok. egyszerűen nem vagyok rá képes. Nem tudom hogy miért szokott rám jönni ez a... rövidzárlat, igen nevezhetjük így is. Ilyenkor teljesen bekattanok. Van hogy hetekig eltart, amikor csak úgy vagyok, álmodozó fejjel, folyton folyvást a kék égen elterülő felhőket bámulva. Amikor semmi sem tud érdekelni, és úgy érzem hogy egyszerűen lesuhan mellettem az idő, az emberek, a gondolatok, az élet. Én meg lassan, szép nyugodtan ballagok tovább, az iskolához vezető parkon keresztül, belemeredve a környezetembe, a fúvó szélbe, a váltakozó fehér gomolyagokra a minden nap más színkék égen, a zöldellő fűbe, a macskakövek kirakására, egyenként megszámolgatva minden egyes darabot. Ilyenkor csanem érzem ahogy forog a Föld. Érzem hogy minden mozog, minden olyan gyorsan elsuhan és futva lohol a jövő felé, és én vagyok az egyetlen aki nem kapkod, aki békésen, nyugodtan folytatja az útját a szürke folytonosság felé.

A vér forrón ömlik a köldökön felé, érzem ahogy ruhámat benedvesítve rátapad a bőrömre a vöröslő patak, ami eleinte cseppekben potyog le a badlóra, majd hamarosan mindent beterít ahogy a hideg fémet kihúzva, fájdalmasan elterülök a szék lábánál...

Madarak szálltak az égen. Mindegyik más-más csíkot húzva maga után. Örvénylő szelet, bánatot, a tavasz virágzó illatát, s csak egy volt, egyetlen a sok közül, akinek nem lebegett semmi a nyomában.