Néha úgy érzem hogy senkinek nincs szüksége rám. És olyankor én is úgy érzem hogy nekem sem kell senki. Ekkor valahogy előbújik az az énem, vagy hogy is nevezzem, amelyik az öngyilkosságot latolgatja. Csak bámulom a fémesen csillogó, éles konyhakést, ami a pulton hever. Mint amikor bambul az ember. Csak úgy meredek, kidüllesztett szemekkel a semmibe, és érzem azt a fanyarú fájdalmat a lelkemben. Sírni szeretnék, de nem tudok. egyszerűen nem vagyok rá képes. Nem tudom hogy miért szokott rám jönni ez a... rövidzárlat, igen nevezhetjük így is. Ilyenkor teljesen bekattanok. Van hogy hetekig eltart, amikor csak úgy vagyok, álmodozó fejjel, folyton folyvást a kék égen elterülő felhőket bámulva. Amikor semmi sem tud érdekelni, és úgy érzem hogy egyszerűen lesuhan mellettem az idő, az emberek, a gondolatok, az élet. Én meg lassan, szép nyugodtan ballagok tovább, az iskolához vezető parkon keresztül, belemeredve a környezetembe, a fúvó szélbe, a váltakozó fehér gomolyagokra a minden nap más színkék égen, a zöldellő fűbe, a macskakövek kirakására, egyenként megszámolgatva minden egyes darabot. Ilyenkor csanem érzem ahogy forog a Föld. Érzem hogy minden mozog, minden olyan gyorsan elsuhan és futva lohol a jövő felé, és én vagyok az egyetlen aki nem kapkod, aki békésen, nyugodtan folytatja az útját a szürke folytonosság felé.

A vér forrón ömlik a köldökön felé, érzem ahogy ruhámat benedvesítve rátapad a bőrömre a vöröslő patak, ami eleinte cseppekben potyog le a badlóra, majd hamarosan mindent beterít ahogy a hideg fémet kihúzva, fájdalmasan elterülök a szék lábánál...