Elkezdtem a gossip girl-t nézni, amivel talán még saját magamat is megdöbbentettem, néha nem is értem mit miért csinálok. Számomra ez a sorozat egy értelmetlen baromságnak tűnik(bocsánat ha megsértettem minden rajongót). Olyan szinten sablonos és kiszámítható és megrendezett mű az egész sorozat hogy az már fáj. Az egész csupán az elkényesztetett gazdag kölkök drámáiról szól, és természetesen a középpontban két lány(legjobb barátnők) állnak, akik folyton baszogatják egymást, no meg a hihetetlenül "kifürkészhetetlen" szálak amiken fut a történet, áh... A másik dolog amit nem értek, hogy miért van mindenki úgy kikészülve a buliktól, és miért a Szülők beszélik rá a gyerekeiket hogy húzzanak el a barátjuk partyaira. Ennek nem fordítva kéne lennie? Kicsit irónikus. Ahelyett hogy a gyerek győzködné a fatert hogy hadd menjen el lerészegedni, a szülő zaklatja folyton azzal az ő kicsikéjét hogy menjen már el. Ez ilyen kifordított világ..xd ehhez nem lehet mit hozzászólni. Mindesetre gőzöm sincs miért nézem továbbra is, arra jó hogy ha nem tudsz magaddal mit kezdeni akkor lepunnyadj a képernyőd elé és bámulj ki a fejedből, miközben halad melletted az idő.... :"D

Huh, nem akartam ennyire kritikus lenni, ez csupán az én véleményem, ettől függetlenül még sokmindenkinek tetszhet a sorozat... :)

Ikina, köszi a folyamatos hozzászólásaidat, jól esnke, bár fele annyira sem vagyok letörve most mint azt gondolnád, lehet hogy csak úgy tűnik, azt hiszem rendben vagyok, mindössze csak nem tudom leírni hogy mi van velem.. xd fogalmazásképtelenség.. -.- És miért írom ezt a sok hangulatjelet vagy mi a hóhért?.. Na mindegy, a lényeg az hogy tudom hogy már jó régen írtál e-mailt, és akartam is válaszolni, de mostanában túl lusta vagyok mindenhez és amint azt már sokadszorra is megjegyeztem nincs kedvem, nem jönnek a szavak, és nincs sok életerőm az egészhez,.. Olvastam a blogodat, és akartam írni a bejegyzésekhez is, de egyszerűen nem tudok mit hozzáfűzni, mindenesetre te is tarts ki. :)

Na jó, ez most nagyon nyálasra és "meghatóra" sikeredett, néha úgy érzem mintha valami amerikai sorozat egyik szereplője lennék, bocs a túldramatizált dolgokért...

21:18 van és itt görnyedek a gép előtt, nem mellesleg fűző nélkül már jópár órája. Rajzoltam, amit szokásomhoz híven nem fejeztem be, és gondoltam hogy nekifogok valami újnak, de el sek ezdtem, és már nem is nagon lenne értelme mivel tanulni kéne, amihez szintén nincs sok lelkesedésem. Talán holnapra halasztom. Igaz hogy holnap lehet utóljára javítani, és megkéne tanulni 5 olyan anyagrészt amiről gőzöm sincs, de valahogy ez ma már annyira lehetetlen küldetésnek tűnik a számomra. Azt hiszem az idei évem eléggé punyadós, kedvtelen és érdektelen volt, hogy szinte semmti nem csináltam. Vagyi s hát, végülis ezt nem mondanám, mertaz első félév durva volt, és először mentem el az egyik osztálytársammal bulizni, lerészegedtem, jól éreztem magam aztán gyötrelmesen, több mindnekinek tetszem mint így utólag kiderült, amikből ettől függetlenül nem lesz semmi, kipletykáltak, közben valaki majdnem öngyilkos lett, megkaptam életem első matek 1-esét, amit nem értek hogy hogy sikerült összehoznom, talán anyával idén veszekedtem a legtöbbet, vagy is hát ez nem is olyan veszekedés szerű, csak egyszerűen fölidegesítem magam rajta, és akkor elcsesződik az egész napom hetem meg minden, apám idén tök nyugodt volt, talán azért mert kurvára nem látjuk egymást kb. egész nap, a bátyámmal alig beszéltem, közben rámhajtott az egyik rokonom, elutasítottam egy részeg siralmas helyzetű fazont, rengetegszer jártam haza éjfél után, voltam pár kiállításon, újabban nem sikerül lerészegednem, kaptam egy munkát amivel semmit sem tudok haladni, és úgy érzem hogy egyre inkább eltaszítom magamtól belül az embereket. Nem érdekelnek, nem tudok rájuk kíváncsi lenni, se fiúra, se lányra, se barátra se senkire, és ez felidegesít mert tudom hogy hiányzik minen és mindenki, és hogy élni szeretnik, bulizni, rengeteg őrültséget csinálni és kiélni a fiatalságomat addig amíg még lehet.

Miért van az hogy a külvilág felé a folyton vidám, mosolygós arcomat mutatom, közben meg belül tök unott, ideges vagyok. Észrevettem hogy már szinte reflexből nevetek és mondom a poénokat, még akkor is ha nem gondolom viccesnek a szituációt. Hogy mindig mindenre mosolygok, pedig belül teljesen máshol jár az agyam.

Ma döntöttem úgy hogy leszarom az egészet, és nem foglalkozok a folyamatos vigyorgással, amikor anya lecseszett a telefonban hogy mostanában folyton csak lógok össze-vissza, nem csinálok semmit, későn érek haza, stb kissé felidegesítettem magam, mert elvégre ez már csak az utolsó két hét, és mindjárt itt a nyár, és a tegnapot leszámítva nem értem haza 8-ál később, stb, stb... na jó nem kéne ezeken kiakadnom, de ez több ennél, amikor a fejedhez vágják az összes hibádat, mikor te csak némi jószándékkal hívtad föl az illetőt, az kissé tud idegesíteni.... a lényeg az hogy innentől olyan unott és nyomorék fejjel mászkáltam a városban hogy F. folyton azt hitte hogy szomorú vagyok vagy mit tudom én, mindig meg kérdezte hogy mi a baj, meg hogy szóljak nyugotdan ha el akarok menni, meg minden, amin csak röhögtem, na mindegy,...

Azt hiszem van némi identitás zavarom... Ami valószínűleg az általános iskoolában fejlúdhetett ki, még amikor nagyon kicsi voltam. Jézus isten, most nem akarom sajnáltatni magam, de kb. a "Hogyan tegyük tönkre valaki életét 10 lépésben?" szitáció rajzolódik ki előttem. Na mindegy, mára ennyi volt, gyorsan elhadartam az eddigieket, jópár dolgot kihagyva dehát lényegtelen.. :) szép álmokat!

Igen, azt hiszem némileg nőtt az önbizalmam, és ez javarészt az osztálytársaim pozitív megjegyzéseinek köszönhető, amit az alakomra tettek. Mostanában elég sokat mondják hogy milyen szép a derekam, és milyen gyönyörű lábaim vannak és hogy nagyon csinos vagyok, szép az arcom, puha, finom illatú hajam van, stb... ökhm, no meg a hátsó felem, azt inkább haggyuk, asszem azzal és a lábbammal értem el a legnagyobb sikereket..xd ja fogalmazzunk így! :"D

Ennek ellenére nem tudom miért ilyen rossza hangulatom. Tetszem egy srácnak, és ez jó érzéssel tölt el, főleg ha visszagondolok az elhangzottakra, és elolvasgatom az üzeneteit, de valahogy amikor vele vagyok egyáltalán nem tűnik úgy mintha tényleg így lenne. Semmi jele. És ez fura. Más is bejön neki. Ja, és tulajdonképpen csak a szép lányokra bukik, elmondása szerint, vagy is hát ínyenc, inkább így mondanám, amit azt hiszem vehetek bóknak mivel tényleg elég válogatós, de némileg kissé bunkónak is találom, mert külső alapján képes beleszeretni valakibe. És ezz nekem nem szimpi, vagy hogy is mondjam. Persze ez mindnekinek a saját döntése, én nem szólhatok bele hogy ki hogyan élje az életét.

Na jó tehát a lényeg az hogy egyáltalán nem tudom miért vagyok szomorú... És ez fura. Olyanelnyűttnek, fáradtnak érzem magam, mintha csak egyszerűen mindenből elegem lenne. Valószínűleg ezen is túlesek majd, ahogy minden máson.

Tegnap és ma is elmentem fürdőruhát nézni, és találtam egy annyira istenkirály klasszat, fölpróbáltam, csodaszépen áll, egy türkiz, kicsit fodros(de nem csicsás, pont jó). Igen, fölpróbáltam a tökéletes fürdőruhámat és mostmár boldogan élhetek azzal a tudattal hogy sosem lesz az enyém mivel csak a bikini része kerül 9500 ft-ba, amit azt hiszem nem igen engedhetek meg magamnak. Szóval hát ezz van. Lefotóztam magam benne, F. szerint is írtó jól nézek ki benne, anyám lecseszett és elkezdett arról papolni hogy milyen kurvás és hogy tanga és hogy megbasznak az útszélén egy sötét sikátorban. Az nem gáz hogy olyannal cseszeget ami úgy se lesz az enyém, de ráadásul indokolatlanul is mivel semmi köze nem volt a tangához, egy egyszerű fürdőbugyiról volt szó, és most rohadtul nevetségesen érzem magam hogy egy bugyiról írok a blogomba amin anyám kiakadt... igen, ez azt hiszem eléggé röhejes.... pf.

Kiderült hogy tetszem. Egy fiúnak. Egy tök olyan srácnak aki a romantikus filmekben az álompasi szerepét játsza. LEgalább is gondolkods terén... Kicsit, furán érzem magam. Mármint, kb. szó szerint a képembe mondta hogy bejövök neki, de ezt úgy jópár sorban elmondva hogy mit kedvel bennem, mit talál vonzónak rajtam, stb, és nagyon őszintén és huh. Azóta is jóban vagyunk. De nem tudom mi van. Tulajdonképpen semmi.

Olyan nyár érzetem van. Hamarosan itt a nyár. Csak lenne már vége a sulinak. Sosem vártam még így a nyarat. Remélem jó lesz.

Néha úgy érzem hogy senkinek nincs szüksége rám. És olyankor én is úgy érzem hogy nekem sem kell senki. Ekkor valahogy előbújik az az énem, vagy hogy is nevezzem, amelyik az öngyilkosságot latolgatja. Csak bámulom a fémesen csillogó, éles konyhakést, ami a pulton hever. Mint amikor bambul az ember. Csak úgy meredek, kidüllesztett szemekkel a semmibe, és érzem azt a fanyarú fájdalmat a lelkemben. Sírni szeretnék, de nem tudok. egyszerűen nem vagyok rá képes. Nem tudom hogy miért szokott rám jönni ez a... rövidzárlat, igen nevezhetjük így is. Ilyenkor teljesen bekattanok. Van hogy hetekig eltart, amikor csak úgy vagyok, álmodozó fejjel, folyton folyvást a kék égen elterülő felhőket bámulva. Amikor semmi sem tud érdekelni, és úgy érzem hogy egyszerűen lesuhan mellettem az idő, az emberek, a gondolatok, az élet. Én meg lassan, szép nyugodtan ballagok tovább, az iskolához vezető parkon keresztül, belemeredve a környezetembe, a fúvó szélbe, a váltakozó fehér gomolyagokra a minden nap más színkék égen, a zöldellő fűbe, a macskakövek kirakására, egyenként megszámolgatva minden egyes darabot. Ilyenkor csanem érzem ahogy forog a Föld. Érzem hogy minden mozog, minden olyan gyorsan elsuhan és futva lohol a jövő felé, és én vagyok az egyetlen aki nem kapkod, aki békésen, nyugodtan folytatja az útját a szürke folytonosság felé.

A vér forrón ömlik a köldökön felé, érzem ahogy ruhámat benedvesítve rátapad a bőrömre a vöröslő patak, ami eleinte cseppekben potyog le a badlóra, majd hamarosan mindent beterít ahogy a hideg fémet kihúzva, fájdalmasan elterülök a szék lábánál...