Óvakodva érintettem meg a szunnyadó fiút. Halkan szuszogott a mély éjszakában. Gőzöm sem volt arról hogy hol vagyok(szokás szerint), csak azt tudtam hogy a fővárosban. Valami nagyon lepukkant helynek tűnt. A hajdanán még piros kanapé most többnyire koszos barna volt, néhol erősen beborították az ismeretlen eredetű sötét foltok. Mintha folyton lelöttyintette volna vörösborral. Azon agyaltam, még az is megeshet hogy az áldozatainak vére borítja az anyagot. Óvatosan odahajoltam, és megszaglásztam, de semmi illata nem volt. Különös... Oldalra pillantottam, az álomszuszékra.
A fiú nem viselt mást csak egy egyszerű, kockás boxert, és így terült el a csupakosz kanapén, elég bamba fejet vágva, bal kezét lelógatva, jobb lábával féligmeddig fölkúszva a támlára. A szájából csaknem kicsordult a nyál, úgy aludt mint a bunda.
Elmosolyogtam magam, majd eszembe jutott hogy senkiben nem bízhatok. Amióta itt vagyok el is felejtettem hogy mennyire visszahúzódónak és gyanakvónak kéne lennem. Egy percre sem szabadna ellágyulnom. Ezt már rég megtanulhattam volna. Az elmúlt évek során.
Az agyamon akaratlanul is végigfutottak az emlékek, amik minden egyes nap gyötörnek. Azon agyaltam hogy még az is megeshet hogy ő az akit keresek, és talán még most, ebben a pillanatban is életveszélyben vagyok.
Ami azt illeti nem sokat tévedtem. Abban nagyon is igazam volt, hogy minden egyes percen az életem múlt.
Egy holló szállt az ablakpárkányra. Hatalmas madár, nem tudom mit kereshet ezen a környéken. Hangosan kopácsolva az üveget károgott párat. Odamentem az ablakhoz, hogy közelebbről is megszemléljem. Csodálatosan nézett ki. Kissé különös, barátaságos tekintete volt, az üveget egyre erősebben verte, kanyaruló csőrével.
Káprázattal figyeltem  a verdeső madarat, aki egyre beljebb akart furakodni. Kezemet az ablak kilincséhez emeltem, és ki akartam nyitni az ablakot, ám ekkor pár nyirkos ujj ragadta meg a csuklómat. Óvatos, érzékeny érintés volt, szinte alig érzékelhető. Mintha egy furcsa álomból ébredtem volna, pislogtam párat a mellettem állóra. Kissé komoly arcot vágott, de ahogy leeresztettem a karomat a tekintete megenyhült.
A madár elszállt. Semmit sem értettem.

***

A fejembe hirtelen hasított bele a fájdalom. Sípoló, suttogó hangok egyvelege bomlott szét a fülemben, és ásta bele magát az elmém legmélyebb bugyraiba. Olyan sötétre, olyan borzongatóan közel hogy nem tudtam kiverni őket a fejemből. Közel a lelkemhez, egybeolvadva a lélegzetvételeimmel, a szívdobogásommal, a vér lüktetésével az eremben.
Madarak százainak károgása hallatszott a messzi távolból. Mintha a szél a régmúlt időkből fújta volna felénk az érces hangokat, amik egyre erőteljesebben törtek utat maguknak a szürke égbolton. Valami sötét felhőgomolyag közeledett sebesen felénk, és mintha egyetlen pillanatra a szemembe mélyesztette volna a tekintetét. Egy élénksárga, félelmetkeltő szem. Közben egy hatalmas erőteljes károgás hozta rám a rémületet. Hirtelen minden eddigi dolog eltűnt a fejemből, és csak erre az egyetlen ilyesztő képre tudtam gondolni. Úgy éreztem hogy értem jön, felém közeledik sebesen, hatalmas seregével, és tartottam tőle hogy ez a megérzés hamarosan meg is fog valósulni, valami sokkal brutálisabb, vértől dagadó Képet hagyva maga után.
Az arcomra kiült a pánik. Nem tudtam beengedni Nakahi hangját, a lelkét a testembe, nem voltam rá képes, pedig tudtam, selytettem minden porcikám érzékeltette velem hogy hamarosan eluralkodik rajtam és valamit a tudtomra akar adni. Túlzottan le voltam dermedve és túlságosan féltem ahhoz hogy el tudjak vonatkoztatni az egyre csak közeledő felhőtől.
A fejemben ekkor egy hang a nevemet kiabálta. Távoli hang volt. De egyre erősödő, olyan mint az a gomolyag.
Maire! El kell mennünk! Indulj meg!
-Hol vagyokk?
A madarak szárnycsapásai már szemmel kivehetőek voltak, károgásuk már csaknem egy hatalmas zsibongó üvöltéssé alakult.
MARIE!!!
Kizökkentem a bűvöletből. Nakahi hirtelen fúrta be magát a testembe és vette át az uralmat. Amint ez megtörtént megfordult és éreztem ahogy futásnak ered a lábam.
Az utcákon senki sem volt, az egész város hirtelenjében olyan elhagyatottnak és átláthatatlannak tűnt, mintha már hosszú évszázadok óta lakatlan szigetként tengődne a rég kiszáradt óceánok vizén. Nem tudom hogy történhetett ez az egész, hogy hogy lehetek most itt, hogy miért nem belülről szemlélem az eseményeket, és miért én vagyok a külső szemlélő. Akarva-akaratlanul is tudtam hogy el kell rejtőznőm, elfutnom valahova olyan helyre ahol nem találnak meg. A fiút kerestem akivel a múlt éjjel találkoztam de nem emlékeztem a házszámra. Se semmijen a honlétére utaló jelre. Még csak arra sem hogy milyen színű volt az épület fala. Talán téglavörös? krém színű? barna, szürke?.. Szürke, midnen átváltott szürke árnyalatúvá. A látkép úgy facsarodott ki előttem mintha valami régi filmbe csöppentem volna. Nem értettem hogy mi zajlik körülöttem. A házak, a beton, a fák, a padok mind-mind beszürkültek, és olyan erős kontrasztúvá vált minden hogy a szemeimmel alig bírtam kivenni hogy mi micsoda. Minden villogott.
Eszeveszetten kapkodtam egyik lábamat a másik után, éreztem ahogy lihegek, de hallani már lassan semmit sem hallottam, se a talpam alatt dobogó földet, a szél sűvítését, csak az egyre sebesebben doboló szivemet és az engem üldöző madarak ricsaját.
Majd egyszer csak kicsúszott alólam a talaj és ismét minden elsötétült.
Idegesen zihálva ébredtem fel, újra annak a fiúnak a lakásán.
Egy darabig még az álom hatása alatt álltam. A testem még forró volt, a bőröm csupa víz az izzadságtól, de már kezdtem megnyugodni. Sötét éjszaka volt, csak a szobalámpa fénye világította be az teret.
Egy holló szállt az ablakpárkányra. Az éjjelben csak a rikítóan villódzó szemei voltak kivehetőek, de azok nagyon élesen, mintha a karmait vájta volna bele a húsomba, úgy hasított a tekintetével a lelkembe. Hangosan kopogtatott az üvegen. egy darabig szemléltem a madarat, majd a fiúra terelődött a figyelmem, aki békésen aludt a kanapén, ugyanabban a pózban ahogy az álmomban tette. Talán teljesen megzakkantam. Odasétáltam az ablakhoz és odatettem a kezemet ahol a holló csőre volt. Pár pillanatra megállt, a szemembe nézett majd erősebben, áthatóbban csapkodta az üveget, még a karmaival is besegített. Olyan volt mintha valami földöntúli erővel rendelkező istenség lenne, akit bezártak egy madár testébe. Az ereje még így sem veszett el teljesen, de örökké ott bent raboskodik majd, amíg világ a világ. Révülten figyeltem az ideges szárnyast, közben kezeim a kilincsre vándoroltak és elfordították azt. Ujjaimmal belekapaszkodtam a szegélybe, amikor megjelent mögöttem a fiú, és megállított.
Miért nem nyithatom ki azt az ablakot?!
A madár hangoskodása még mindig ott zajongott a fülemben. Hirtelen estem össze, ahogy megpillantottam az akadékoskodó tekintetét.
Kora reggel ébredtem föl, a kávéfőző sípolására. Hangosan szóltak az ősrégi slágerek, amik egy fekete, gombokkal teli kütyüből szóltak. Rádió. Még sosem láttam ilyet, és nem rémlett hogy egyszer is fölfedeztem volna ezt ebben a lakásban. Gyorsan kiugrottam az ágyból és az ablakhoz rohantam, megszemléltem a kilátást. Jópáremeletes ház tornyosult előttem, nem volt más kivehető csak a lenti egyetlen hosszan elnyúló egyenes útvonal, amin semmi sem járt. Olyan elhagyatott és hátborzongató volt minden. Kirázott a hideg.
-Á, felébredtél? Kérsz kávét?
ÚGy éreztem mintha a múltba csöppentem volna. Csak felvételeken láttam ilyet, és most itt van minden előttem. Egy darabig még mereven figyeltem a kinti tájat, ujjaim átvették az üveg hidegét. Szinte a hátambavájta szúrós tekintetét, annyira ledermedtem. Egy darabig fagyosan nézte hogy mire készülök, majd amikor elemeltem a kezemet az ablakról és felé fordultam mintha kicserélték volna. Az arcán halovány mososly jelei látszódtak, a szemei ragyogtak, és a hangja csilingelt ahogy kiöntötte a csészékbe a forró, barna löttyöt. Két tányér is volt az asztalon, amiken égetett kenyérszeletek hevertek. Olyan rendetlen és züllött volt ez az egész, olyan spontán, hogy nem tudtam elképzelni hogy hol lehet a bökkenő. Leültem és elkezdtem rágcsálni. Nagoyn éhes voltam. Kimondhatatlanul, amit nem értek, hiszen Nakahi mondta is hogy egy idő után minden érzékem elhalványul, a bőröm megkeményedik, sebezhetetlen leszek és nem lesz szükségem táplálékra. Mintha tényleg egy szörnyeteggé válnék. Élénkebb leszek, gyorsabb, könnyebb, sebezhetetlenebb. Mindezek mellett akkor miért félek mégis ennyire? Minél többet ettem annál súlyosabbnak éreztem magamat. Annál szomjasabbnak és lomhábbnak. A homlokomon izzadságcseppek bukkantak fel, és lassan bugyogva csordultak le a járomcsontomon. Nehezen vettem levegőt.
-Jól vagy?
-Kicsit, melegem van. Nem, nyitjuk ki az ablakot?.. -Ahogy ezt mondtam és megfordultam a károgás és a holló szilánkként hasított bele a tudatomba. Rémülten pillantottam meg a madarat, aki ezúttal csöndesen üldögélt a párkányon, és várta hogy közelebb lépjek felé.
Ilyedtemben hátrahőköltem és kiborítottam a kávét.
-Mi az? Mi történt?
-Mi ez az egész?!
-Jól vagy?
Az agyam kattogni kezdett. Valami biztosan nincs rendjén. A vérnyomásom az egekbe szökött. Fölugrottam, el löktem magam elől a fiút és az ajtó felé rohantam. Kirántottam és futni kezdtem a folyosón. Minden lelassult. A lámpák túl erősen világítottak, már csak egy hatalmas fényzuhatagok láttam, és a felé futottam, ki a sötétségből. A hátamm mögött hagyott helyiségből fekete váladék áradt szerteszét. Bugyogva, egyre cska felém közeledve. Összefolytak a képek. A lépcsőn rohantam le amikor minden olyan bizonytalan állagúvá változott. A lábam alatt megremegtek, majd összeestek a lépcsőfokok. A korlát eltűnt és kiértem az utcára. ahol tavaszi virágillat csapta meg az orromat. Minden megállt. Fújt a szél, és rigók csiripelése hallatszott. Mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna.
Majd ismét a kopott keretes ablak, a mosoly mögül kifürkészhető pengeéles fogak, az a sárga szempár. A fejemet fogva ordítottam föl. Ekkor szertefoszlott az engem körülölelő táj. A madarak nem csiripeltek, a szél nem fújt, a fiú nem beszélt.
-Hol vagyok?!
-Marie!
Lázasan riadtam fel az éjszakában egy padon feküdve. Ugyanaz a fiú fogadottm int akit álmaimban láttam. Mosolygott, de teljesen más volt a kifejezése. Nem volt olyan selytelmes, inkább csak egyszerű. Egy átlagos embernek tűnt, átlagos ruhákkal, átlagos kedvességgel.
-Jól vagy? Már egy ideje nyöszörögsz. Rosszat álmodtál.
-Igen persze. Már jól vagyok.
Fölültem, és azon kezdtem el filózni hogy vajon hogyan kerülhettem ide. Egy parkba, az éjszakában, egy padon fetrengve. ÉS tulajdonképpen milyen városban vagyok. Nem tudtam eldönteni hogy mi volt valóság és mi nem.
-Elég fáradtnak tűnsz, ha gondolod följöhetsz a lakásomra. Persze csak egy éjszakára.
-Köszi, de azt hiszem kihagyom.
-Te tudod.
Semmi győzködés, semmi unszolás. A fiú csak bámulta a fekete égboltot, amin egyetlen csillag sem volt látható. Mégis olyan volt a tekintete mintha valamit erősen figyelne.
-Talán, mégis, jobb lenne.
-Hm?
-Keresnél velem egy szállodát? Teljesen eltévednék egyedül.