Már ősidők óta zajlik a harc. A háború a láthatatlanok és a lánc tagjai között. Egy kapocs, ami azért jött létre, hogy megmentsék az ártatlan életeket az értelmetlen gyilkolástól. Azonban ez az alakulat felbomlott.
Több kis egység keletkezett a fajokon belül, és mind külön váltunk. Többé nincsenek gátak, nincsenek törvények. A rend feloszlott, és elszabadult a pokol.
A démonok gátlástalan teremtmények. Gyakran ezt mondják, bár én nem hiszem hogy kiérdemeltük volna ezt a jelzőt. Sokkal inkább vérszomjasnak, és kifürkészhetetlennek mondanám a hozzám hasonlókat.

-Már megint?
-Te hívtál, én csak megjelentem. -Durcásan vágja a fejemhez a dolgokat, mintha annyira nem tehetne róla.
-Én nem hívtalak! Mi ez az egész? Nem akarom hogy itt légy. Csak, csak tűnj el belőlem!
-Drágám! Figyelj! -Ujjai lágyan az álkapcsomra tapadtak és kicsit közelebb húzott magához.- Én, nem tehetek arról hogy ilyen magányos és önző vagy. Csak teljesítettem a kívánságodat és mindent eltöröltem ami csak a szívedet nyomta. Hidd el, ha nem lennék ilyen elgyengült állapotban már rég elhúztam volna.
-Elgyengült? Mi? De, nem én ezt akkor sem értem! Én nem akartam hogy meghaljanak azok az emberek! Apa, anya, a barátaim! Mindenkit elvettél tőlem mindenkit!!
-Nos, nem ami azt illeti az nem egészen én voltam.
-Ho-hogy mi?
-Hhh... Nem hiszem el hogy egy ekkora idióta testében kellett bent ragadnom. Mintha csak valami szolga lennék! A szüleidet megölték a Láthatatlanok. Vagy Vadászok, vagy isten tudja hogy mi. Esetleg valami gonosz lidérc, másra nem tudok gondolni. A barátaid meg, nos. tudtommal nem is voltak barátaid.
Nem értettem. Minden felborult. Nem tudtam felfogni ezt az egészet. Mégis miről beszél itt nekem ez az őrült? Vagy, inkább én vagyok az aki egyáltalán nem normális? Mi ez? Mi lesz már? Ébredjek már föl! Bárcsak ez az egész valami őrjítően rossz rémálom lenne! Bárcsak vége lenne már, és fölébrednék a puha ágyamban, apa és anya mellett. Bárcsak Adrian átölelne!
-Nem szivem, ez nem álom. És ha érdekel, tulajdonképpen otthon vagy. Mondjuk attól függ mit veszünk otthonnak.
-Hagyd abba! Hagyd abba, elég volt!! -Ellököm magamtól és visszazuhanok a külvilágba. Beverem a fejem, nagyot koppan az ágytámlámba.
-Azt hiszed ezzel mindent megoldasz? -A fejemben az ő hangja hallatszik.
-Elég, nem akarom! Állj le!
-Hhh... Így nem jutunk sehova. Tudod ha eltűnik a tested, én is eltűnök vele!
-A testem? Dehát ez,..
Hirtelen elárasztottak az emlékképek. Az a furcsa alak, a vérfagyasztó vigyora, a rengeteg vér, és a hófehér szoba. Nem emlékszem sokmindenre, minden csak pár pillanatig ugrik be aztán eltűnik, így az emlékek naggya is a homályba vész. Fájni kezd a fejem.
-Én, meghaltam?.. -Csak most kezdem igazán fölfogni.- Nem, ez lehetetlen. Akkor már nem lennék itt. Ilyen nem történhet meg! -A szemeimből ömleni kezdenek a könynek, nem tudom abbahagyni a sírást, az egész arcomról esőként folydogálnak le a cseppek.
Végül tényleg a zuhogó zivatarban találom magam.
-Ez meg,.. -Kinyújtom a kezem és érzem ahogy erősen zúg rá a víz.- Eső?
-Meghaltál. -A lány óvatosan megfogja a kezemet és összezárja ujjaival. Élesek a karmai de nem állnak bele a bőrömbe.
Aztán, akkor jöttem én. Már régóta vágytam egy erős emberre. Kellesz nekem!
Ezek a szavak olyan gyengéden és perverzül hangzottak hogy hirtelen végigfutott a fejemben, lehetséges hogy valami nimfomán filmbe csöppentem.
-Kiábrándító vagy. -Sóhajt egy nagyot és távolabb lép tőlem, mintha undorodna.- A lelked már felkészült a távozásra, de itt ragadtál. Nem emlékszel semmire?
Felvillant egy kép egy havas tájról. Egy hófehér erdőről. A fejem ismét lüktetett, ezúttal sokkal erősebben és áthatóbban. A térdeimre rogytam, és ujjaimat a halántékomra tapasztottam.
Hosszú napokon, hónapokon keresztül szenvedtem. Most minden fájdalom egyszerre csapott belém, és kővé dermesztették testemet. Éreztem a gyomromban felgyülemlett vért, a tüdőm szorítását, szinte alig kaptam levegőt, és attól tartottma hogy mindjárt apró szilánkokra törnek a csontjaim.
Akkor felderült minden.
A megnyugató erdő, a pihepuha hótakaró, ami különös módon nem volt hideg, pedig mezitláb sétálgattam benne. Aztán a fehér szoba, ami feltűnően rémisztőnek tetszett, de később megszoktam, és egy hang. Egy ismerős hang, ami most is a fülemben csengett. Akkor kedvesnek tűnt, de most undorító, démoni sziszegéssé változott.
-Te...
A kezeimet leeresztettem, de amint ezt megtettem éreztem hogy valami kúszik fölfelé a hátamon. Hátborzongató fagyot hagyva maga után. A gerincoszlopom mentén, ide-oda kanyarogva siklott fel a nyakamig, és letelepedett a vállamon. Majd felszisszent.
Annyira megijedtem hogy sikítottam egyet. Az eső hirtelen abbamaradt, és ismét a fekete sötétség foglalta el a helyét.
Sosem tartottam a kígyóktól, de valahogy nem is nagyon kívánkoztam a közelükben, és így életnagyságban a nyakamon letelepedve rendkívül barátságtalannak és rémisztőnek tűnt.
Lekúszott rólam és körbefonta magát a karomon. A szemei érdekesek voltak. Pont olyanok mint.
-Ez meg,..
-Yilan. -Szólalt meg mögülem pár méterre a lány sziszegő hangja.
Ijedten rántottam hátra a fejemet, valamiért attól tartva hogy mindjárt itt a vég, és kígyók ezrei fogják belémméjeszteni mérgező fogaikat, de amint megpillantottam a lányt, a kis fekete eltűnt a karomról.
-De szólíthatsz Nakahinak is, nekem tök mindegy.
Egy darabig tétlenül térdeltem előtte, míg meg nem unta a csendet és ismét megszólalt.
-Ilyenkor, tudod illik neked is bemutatkozni.
-Én,
-Bár igaz is -Még semmit se mondtam, de máris a szavamba vágott.- Én nagyon jól tudom hogy ki vagy. Ismerlek kívül, belül.
Ahogy kimondta az utolsó szót, törökülésben termett előttem, a szája mosolyra kanyarult, kivillantak éles fogai. Csak az jutott eszembe hogy vajon hogyan szelheti vele áldozatait, és hogy szegény fehér, puha bundás nyulak milyen keserűséggel húnyhattak el a kígyó vérfagyasztó álkapcsai között. Vajon tényleg ki tudja annyira akasztani őket, hogy el tudjon nyelni egy nála jóval nagyobb lényt?
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna rögtön válaszolt.- Nem akarod te azt látni.
Elfogott a félelem. Ezen a pár napon belül már sokadszor.
-Tehát! Marie.
-H?..
-Gondolkoztál már a javaslatomon?
-A javaslatod?
-Ien,.. Hhh.. -Sóhajt.- Bár, értelmetlenül kéreztem, tudom hogy nem, végig csak saját magaddal és a mérhetetlen gyávaságoddal voltál elfoglalva.
-Gyáva?! Nem! Ez nem -Mielőtt még gondolkoztam volna ellenkezni kezdtem, de megcsuklott a hangom. Elvégre, igaz. Gyáva vagyok. Egész idáig nem tettem semmit. Senkiért. Csak a saját bőrömet féltettem. Még akkor is, csak próbáltam elhitetni magammal hogy a szeretteimet sajnálom, pedig valójában csak magamat akartam menteni. Csak az érdekelt hogy engem megvédjenek, és a többiek
-No azért ne legyél ennyire önkritikus. Bár azt hiszem merőben igazad van.
Kegyetlen.
-Nos, ha nem emlékeznél, hát felfrissítem az elméd: Felajánlhatod nekem a tested. Jobban mondva, ezt már megtetted korábban, csak nem emlékszel rá, és így sajnos nem teljes a szerződés. Ha nem adsz konkrét választ hamarosan eltűnök innen. Azt pedig, szerintem te sem akarhatod.
Már hogy ne akarnám?
-Mert ugye akkor, ennek mind vége szakad. Mindennek. Remélem felfogtad.
-Ami azt jelenti hogy... A szívem hevesen zakatolt, nagyon reménykedtem benne hogy nem egy és ugyanarra gondolunk.
-De bizony ám! Ha én eltűnök innen, akkor szépen belőled is kiszáll minden életerő, és lassan, nagyon lassan ismét átélheted azt, amit azon az éjszakán. Azon a véres éjszakán. Már az előbb is rádtört nem?
Rémülten hallgattam végig amit ez a szörnyeteg egyre halkabban és hátborzongatóbban a fülembe suttogott.
-Szenvedni fogsz.
A száján gonosz vigyor jelent meg, úgy gondolam hogy élvezi ezt az egészet, és rettentően megijedtem. A hátamban mintha száz meg száz apró tű, majd éles kard szántaná végig a csontjaimatt. Szinte már láttam lelki szemeim előtt ahogy kibuggyan a vér a bőröm és az élek találkozási pontjainál, majd patakként csordogál végig a hátamon.
-És mi történik ha én ebbe beleegyezem?
-Hhhm, no lássuk csak. A jó hír az, hogy mind a ketten itt maradunk. -A szája ismét mosolyra állt, azt hiszem tudta hogy számomra ez nem feltétlenül jó hír.- Az is jó hír, hogy csekély rá az esély hogy ezek után bárki, -itt egy rövidke szünetet tartott- vagy bármi elpusztíthatna. Mert ugyebár, démon vagyok.
Démon. Ahogy ezt a szót meghallottam akaratlanul is könynezni kezdtem. Magamban már sokszor használtam ezt a szót a lány megnevezésére. Gyakran mondják azt is hogy démonian/ördögien gonosz, őrült démon, a lényeg az hogy ez semmiképpen sem jelentett jót. Az én eszméim szerint a 'démon' egyenlő volt a legborzasztóbb rosszal, a végső pusztulással, a szenvedéssel és kárhozattal.
Nem tetszettek neki a gondolataim. Arca elkomorult, ezúttal talán tényleg megfordult a fejében hogy széttátja a száját és ízesen megtépázza az arcomat.
Fölállt.
-Ha én elnyerem a testedet, az azt jelentihogy te elnyered az erőm. Ami annyit tesz, hogy te akkor hívhatsz amikor akarsz, és én segítek neked. Ha veszély fenyeget, megvédelek, úgy ahogy eddig is, örökre eltüntetem a veszély forrását. Ezáltal természetesen növekedni fog az erőm, és a hatalmam. De mint azt mondottam, ez egy egyszerű szimbiózis. A dolog két oldalú. Én is akkor használhatlak téged, amikor csak akarom(bár ez sajnos egyelőre még nem megoldható)
Sajnos. Ez az egy szócska megmutatta hogy valójában tényleg nem lehet más, csak egy szörnyeteg.
-És ez tudod mit jelent? -Közel hajolt hozzám, a szemeimbe nézett, mélyen belefúrta magát a lelkembe.

-Egyet a mészárlással.