2014.04.04. 21:19, Shoe
A pilláim rebegnek, az arcom izzad, a szemeim kidüllednek. Félek. Remegnek a térdeim, nem tudok uralkodni magamon. Érzem ahogy az adrenalin utat tör magának az ereimben és elárasztja az egész testemet.
A ruhám csupa vér, nem tudok másra gondolni mint hogy itt a vég. Az agyam kattog, próbálok valami megoldást találni a helyzetre, de semmi ötletem sincs. Vészhelyzet esetén mit kell tenni? Hívni a rendőrséget. Nincs a közelben senki és semmi. Hiába kiáltanám el magamat, egy árva lélek se hallana meg. Minden reményem odaveszett. Itt a vég...
Az utca kopár, az éjszakában hatalmas csend öleli körül a tereket. Mi tévő legyek?!
Nincsen kiút. Elvesztem. Nem tudom hogy hol vagyok, még a táblákat sem találom, amikkel eltájékozódhatnék. Csak lihegek, és próbálok csöndben maradni. Futni valami menedék felé, biztonságot keresni.
A csöndet pár éles hang töri meg. Lépések zaja, csak az lehet. Egyre közelebb ér, jön, jön és jön! Míg utól nem ér.
A szívem heveset dobban, majd kihagy egy ütemet. Megtorrpanok.
Egy szuszogó hang, mindössze ennyit hallok már. Itt van mögöttem, érzem a lélegzetét, a testi közelségét, a szíve dobogását. Érzem ahogy egyre csak lüktet és gyorsabbodik. Próbálok lenyugodni de nem megy, nem tudok úrrá lenni az idegeimen. Tudom hogy ő csak erre várt, és akármiféle ellenkezés sokkal inkább lázba hozná.
Az igazság félelmetes. A valóság megrémít. Nem tudom abbahagyni a remegést, úgy érzem mindjárt elsírom magam. Az arcom eldeformálódik, a gyomrom felfordul, mindjárt kidobom a taccsot. Óvakodva, de megfordulok. Az ismeretlen feje teljesen sötét, a fények hátulról világítják meg. Szája mosolyra kanyarodik, a fogai vértől csöpögnek, a szemei összeszűkültek, sarkukban apró szarkalábak ülnek, amik arra keltik fel a figyelmet hogy biztosan tényleg sokat mosolyog és nevet. Ez azonban nem olyan kedves kifejezés. Az illető arcán nem. Ilyesztő tekintetét a lelkembe vájja, és itt bent áskálódik. Mintha kezével a belső szerveimet tapogatná végig. Karját fölemeli és lassan felém nyújtja.
A fülem sípolni kezd, lüktető zajt hallok, ami egyszerre elmosódott, zavarodott zene, és éles sipítás egyvelege.
A blúzomon szétáradó vér édeskés szagot áraszt. A gyomromból hirtelen csapódik föl a vöröses váladék, ami egészen a szájüregemig hatol. A nyelvemmel végigsimogatom sikamlós fogaimat. Sós ízt érzek a számban. Az ajkaimból kicsorduló nyál keveredik a vérrel. A blúz már csupa vörös, az egykoron szépen csillogó, selymes anyag most ódvar, rozsda színbe borult.
Összerogyok. A térdeim megzúzódnak, és a bőrömet felsértik a földről belefúródott kavicsok. A hideg körülölel, egyre csak árad felém a sötétség, amit az előttem álló alak áraszt magából. Egy fekete aura ami szép lassacskán mindent belep. Eltűnnek a madarak, hirtelen elhallgatnak, a fák leveleiről visszaverődő holdfény, a zaj is lassan elmarad, a szívem dobogását sem érzem már, a torkomban nyomó gombóc is megszűnik létezni, már nem lihegek. Csak egy fekete foltot látok ami lassan felemészt. Elsötétült minden.
***
Meghaltam. A faluban elterjedt hogy az Éjszaka erdejében találtak rá egy lányra, akinek felmetszették a hasát. Elvérzett. Az én történetem mégsem itt ért véget. Sokkal inkább innentől vette kezdetét. Egy élet elhunyt, egy másik fölébredt.
Az este csöndjében minden olyan békés és nyugodt volt. Nem volt ott más, csak a szürke sötétség. Csak Én, és Én.
Talán ha nem hallgatok a másikra minden másképp alakult volna.
***
Pár perccel később ébredtem fel. Pár perccel azután, miután vége szakadt a fájdalomnak. A szürke szobában töltött idő végeláthatatlannak tűnt. Hosszú heteknek, talán hónapoknak. És most mégis itt vagyok. Ahogy fáradt pilláimat kinyitom az első amit megpillantok az a vörös foltokkal ellepett kezem halovány áttetszéssel. Fáradt voltam és gyenge. Hihetetlenül erőtlen. Még csak annyira se voltam képes hogy meglepődjek. Csak sírtam. A könnyek végiggurultak az arcomon és lepotyogtak a földre. Az egész testem fájt. A csontjaim égtek, a fejem tüzelt, a tüdőm úgy éreztem szanaszét szakadt. Ezek az eltűnés jelei lennének? Akkor még nem fogtam föl. Csak később jöttem rá hogy már rég vége szakadt. Ez egy új élet. Egy új lehetőség. Egy örökké tartó lehetőség.
Az élet szép lassan visszatért az ereimbe, a karom kitisztult, be tudtam hajlítani az ujjaimat, levegőt is ismét kaptam.
Föltápászkodtam és fölemeltem a fejem, a Holdat néztem, a sárgán világító éjjeli lámpást, aminek köszönhettem a reményt, vagy a szenvedést. Még nem tudtam eldönteni hogy vajon melyiket, de a sejtésem sokkal inkább a örök kárhozatra ítéltetés felé hajlott.
A szívemben bosszú dacolt dühvel és kétségbeeséssel, de a legerősebb a gyilkolni vágyás tudata volt, ami adrenalinként söpört végig az ereimben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum