Most kedvem lenne megnézni egy Harry Pottert. De helyette fölkcuppanok a galériámra és olvasni fogom. Nemsokára befejezem az utolsó kötetet. Olyan szomorú.

Nem tudom hogy kergethettem magam enynire az őrületbe, de már annyira frusztrált voltam, és annyira gyűlt bennem a feszültség, hogy szakon majdnem elsírtam magam. Retkesül ideges voltam! Egy 20 perces feladatot alig bírtam befejezni 4 óra alatt, mert 3 gép kicseszettül nem akarta kiexportálni a videofájlt, vagyelvesztek az adatok, vagy befagyott a rendszer, és ami a legfelbaszósabb volt az az, hogy az utolsó egy/másfél órát azzal szenvedtem végig hogy ugyan sikerült kirenderelni a videot, de kicseszettül szarul, és 1 másodpercet sem lehetett lejátszani belőle......

Szóval már teljesen kivoltam az élettől, mivel még más szakfeladatomat is be kellett volna fejeznem, és elterveztemhogy akkor huhú tudok bioszt tanulni, vagy megpróbálom legalábbis feldolgozni az életemet sanyargató genetikát, amit amúgy nem is értem hogy mi a halálfaszáért veszünk olyan részletesen, hogyha kicseszett műveszek vagyunk(baszdmeg!) és semmi közünk se lesz soha az életben ehhez a nyomorult tárgyhoz! Leszámítva azt az egyetlen osztálytársamat aki korboncnok akar lenni, de ő magántanuló, és külön jár biosztanárhoz, mert ráadásul itt még szarul is tanítják..... -.- A lényeget siekrült megragadnom: nincs értelme ennek az órának.

Végtére is sikerült túlélnem a napot, eddig. Viszont ma már a lábujjkörmömnek sincs kedve tanulni szóval szopóka biosz!! majd holnap magolhatom a másnapi tz anyagát.... :)))))

Igazából nem tudom hogy miért akadtam ki az ilyen mindennapos dolgokon most,.. de azt hiszem a frusztrációmra fogok mindent. Elvégre szóltam előre. Így fair.

Úgy lett volna hogy ezen a héten szerdán találkozom M-mel meg G-vel, de lemondtam mert másnap megyek dokihoz és nem akarom szétcsapni magam, főleg hogy elvileg reggel anya jön velem és elkísér. Szóvall.. jövőhétre lett halasztva a tala.

Kissé megkönnyebbültem, és közben szorongok is. Akarom is a találkozót meg nem is. Félek. Azt hiszem. Szeretnék találkozni vele, de úgy érzem nagyon idiótán viselkedtem, és tudom hogy neki sokkal inkább szégyellnie kéne magát, de mégis én érzem magam hülyén. Félek attól hogy már nem tudok majd mellette természetesen viselkedni. Hogy nem tudom elengedni magam és hogy örökre elveszítjük egymást. Félek a véleményétől, és egyszerre idegesít is. Idegesít hogy nem képes úgy szeretni ahogy vagyok, és hogy megvan a kislányos bájom, de persze a nőies, érettebb az mindig vonzóbb, sokkal szexibb, sokkal kívánatosabb. Vagy csupán az volt az egyetlen hibám hogy kellett, szerettem volna beleszeretni.

Dehát ettől tartottam. És így lett. Tudtam hogy ha túl gyorsan túl sokat akar, akkor el fognak csesződni a dolgok. Aztán rákérdeztem, hittem, és túlságosan bizakodó lettem. És túlzottan megszerettem, és elfogulttá tett. Egy vak kutyává...

Soha többé. Soha többé nem bízok meg így senkiben.