Mert úgy érzem senkinek nem vagyok fontos. Mert úgy érzem hogy nincs olyan barátom, akinek sírhatnék. Aki szívesen meghallgatná amit mondani szeretnék. Mert úgy érzem hiába kezdem el, nem figyelnek, unják, nem vagyok olyan fontos nekik hogy érdekelje őket. Hiába mondja valaki hogy nyugodtan beszéljek neki a problémáimról. Amikor elkezdem rájövök hogy nem tudja érdekelni a dolog. És abbahagyom. És szép lassan átfolyik a beszélgetés az ő minden napjaira.

És én csak hallgatok, magamban elátkozom őt is meg saját magamat is. Aztán hozzászólok valamit a témához, elmondom a véleményem, a tanácsom, mert mindig kikérik.

Sírtam.

Egyedül.

Magamban.