"Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét."

(Ady endre)

Nem tudom miről írhatnék. Igazából elég sok minden történt velem mostanában, közben mégis olyan kevés. Nem érzem úgy hogy meg kéne említenem ezeket a dolgokat, még ha nagyon jól, vagy éppen pocsékul is éreztem magam.

Nemsokára itt az érettségi, már csak ez a két napom van tanulni, mivel hétfőtől szerdáig osztálykiránduláson leszek, amiről nem tudom eldönteni hogy várom-e vagy nem. Az előző jól is telt meg nem is, eléggé elkeseredtem a végére és az azt követő egy hónapban eléggé magam alatt voltam, hát remélem hogy ezúttal nem így lesz.

Mindenesetre,.. nem tudom mi van velem. Ismét rám törtek az önértékelési problémáim, mikor végre sikerült elfogadnom magamat nagyjából úgy ahogy vagyok, most megint úgy érzem hogy túl sovány vagyok(rohadtul nem sikerül híznom, akármennyire is erőlködöm, nemrég híztam vagy 4-5 kilót és most megint visszafogytam), hogy a gerincproblémáimmal soha a büdös életben nem fogok tudni mit kezdeni, hogy nincsenek melleim, tulajdonképpen nincsen mit fogni rajtam, hogy egyre laposabb a hátsóm, hogy ronda arcom van és túl sápadt bőröm, amihez még hozzájárul a folyamatosan komor és világfájdalmas képem, amiről rohadtul nem tehetek, hiába mondják az emberek hogy szörnyen nézek ki, amikor rettentő vidám vagyok még akkor is. :d

Nem szívesen kezdenék el itt most rinyálni nektek a szokásos tinédzser problémákról, főleg hogy azt hittem már egy ideje kinőttem belőlük, bár való igaz hogy ide is kb. csak a Shoe kontra világ párbajaimat és elfuserált pillanataimat írom le, de azok közül is csak azokat amiket nem találok túl intimnek, vagy éppenséggel pitiáner problémának. Bár az utóbbihoz inkább közük lehet mint az elsőhöz a blogomban megemlített dolgoknak. Az a gond hogy annyira azért mégsem vagyok nyílt ilyen téren. Tehát, pl. ha megvernek, azt nem fogom ide leírni mert tök értelmetlennek találnám. De nem, nem vertek meg no para.. :d

Csak egyszerűen hümm, most belegondolva arról rizsázok hogy nem tudok, illetve nem akarok írni. Értelmes...

Az a helyzet hogy gyengének érzem magam. Olyan gyengének aki a lélegzetvételre is épphogy képes. Imádok társaságban lenni, imádom ha kedvelnek az emberek, és ha jól érzem magam velük kiteljesülök és akkor vagyok a leginkább felpörögve, de mostanában az embereket unalmasnak és kiszámíthatónak találom. Tudom mikor hazudnak, mikor mit gondolnak, és hogy mi lesz a reakciójuk. Nem tudom miért, csak úgy megismerek valakit és könnyedén át tudom verni, a szemébe hazudhatok, nem veszi észre, akármit el tudok hitetni vele, és ez idegesít. Idegesít hogy néha ennek ellenére hülyének néznek, és magamban röhögök, mert felsőbbrendűnek érzem magam nála és Én tudom az igazságot, amíg a másik elhiszi magáról a dolgokat addig én csöndben állok és várom a fejlemények kiteljesülését.

Ugyanezt érzem a szüleimmel. Tudom hogy mi fog történni, tudom hogy akármit teszek le leszek cseszve mert szar napjuk van, vagy mert gyűlölik az életüket, vagy csak mert olyan hangulatukban vannak, és némán végighallgatom azt hogy mekkora elfuserált szerencsétlen idióta vagyok, aki az utcán fogja végezni megerőszakolva, kisemmizve és ez is az amit érdemel. Néha megsebeznek ezek a szavak, de többnyire csak elengedem a fülem mellett a hallottakat és úgy teszek mintha semmi nem történt volna.

Nemrég megtetszett egy srác, egy nagyon aranyos, tök jó fej emberke akivel annyit el tudtam hülyéskedni amennyit még eddig csak egyetlen emberrel, kb. aki a legjobb barátnőm volt általánosban. Ő idáig annyit mondogatta hogy már nincs legjobb barátja csak 'tesói', hogy már én is úgy érzem, nincs olyan nagyon kiemelkedően fontos ember az életemben, akit a legértékesebbnek tartanék, akivel úgy mindent szívesen megosztanék. Mára fordult a kocka, egyik pillanatról a másikra kijelentette hogy amúgy én vagyok a legjobb barátnője akármit is mondott eddig, mert én vagyok az egyetlen akit ilyen régóta ismer és akivel mindent meg mer osztani. A helyzet csak az hogy én már nem érzem annyira fontosnak őt. Imádom, és tényleg nagyon jó fej, és nagyon jól érzem magam a társaságában, de nem több. Néha csak úgy elkezdek szeretni embereket. De nem olyan egyszerűen, hanem ragaszkodom hozzájuk és nem akarom elengedni őket, általában ekkor kellek a legkevésbé az illetőnek, és ekkor érzem magam a legszarabbul mert úgy érzem akármennyire is szeretem, rám nincs szüksége, és sokkal fontosabb minden más. Valahogy úgy érzem hogy most már egyáltalán nem vagyok képes erre az érzésre.

Annyira megörültem annak hogy végre megtetszett valaki, egy srác aki amúgy tök távol él tőlem, de amúgy tartjuk a kapcsolatot facen, hogy konkrétan 1 hete már azon gondolkozom hogy már egyáltalán nem érdekel, csak mint barát. És ez idegesít. Nagyjából egy hónapig alig vártam hogy ismét találkozzunk, és most elszállt minden ehhez köthető érzelmem.

Az embereknek azt sugallom hogy érdekelnek, mosolygok rájuk, elhülyéskedek velük, és közben az egészet olyan slamposnak és semmilyennek érzem. Olyan tökéletesen higgadt vagyok belül, és közben néha legszívesebben letépném a bőrömet. Ki tudja, valószínűleg ez is elmúlik egyszer.

Végül a semmiről való irkálásomból ez lett, hát nem tudom mennyire lett tetszetős, szerintem elég fura bejegyzés kerekedett belőle, ami mondjuk tőlem nem is szokatlan mivel én magam is egy bizarr illető vagyok. Sajnos nem csak szerintem.