2.

-Veled meg mi történt? -Vékony, érdeklődő hang kérdezősködött fölötte. Egy sovány lány állt vele szemben, jóval magasabb nála. Az élet már csak ilyen idegesítően szarkasztikus hogy ma csak felhőkarcolókkal fut össze. Mindig is igazságtalannak találta hogy ő olyan alacsony termetűnek született. Miért nem lehetnek neki is hosszú, karcsú lábai?

-Te ki vagy?

-Ö, nem emlékszel rám?

-Nem.

-Évfolyamtársak vagyunk.

-Az lehetetlen...

-Pedig, de.

-O, hát akkor bocs.

Bedugta a headsetet a fülébe, és elindított egy random számot. Arra számított hogy majd békénhagyja a lány ha látja hogy nem igazán érdekli, de a két láb továbbra is ott állt előtte mozdulatlanul. Értetlenül néztett fel az illetőre, akinek az arcán olyan pimaszul  boldog mosoly ült hogy úgy érezte legszívesebben fejberúgta volna. Kikapta a fülest, majd pár másodpercig még szemezett vele.

-Mi van?

-Szóval?

-Mi szóval?

-Mi történt veled?

 

Azóta mindig ezzel a lánnyal ment haza iskola után. Folyamatosan kereste a magyarázatot hogy mégis miért és hogyan, de végül kezdett felülkerekedni az elégedetlenségen a megszokás és a lemondás oly ismerős keserédes íze.

Könnyen szerethetőnek tűnt, bár inkább emlékeztetett egy házikedvencre mint emberre. Túlságosan barátságos és lelkes ahhoz, hogy úgy tekintsen rá mint egy diákra az iskolájából. Mindig mosolygós, mindig jókedvű, kicsit olyan mintha egy álomvilágban élne.

Persze mindig vannak jobb sorsú emberek, rajta valószínűleg 70 évesen sem fognak meglátszani az élet keserves jelei. Friss és üde öreganyó lesz, akinek nem kellett annyit dolgoznia a boldogságért.

***

 

Azok a komor sötétkék szemek. Ilyesztően hatottak, talán mégilyesztőbben mint akik miatt ezen az egészen átesett.

Az iskola tele van kamerázva, de aligha van használatban az elhelyezett készülékek fele, vagy akár egyharmada. Gondolta. Túl nagy épület, túl sok költséggel ahhoz hogy ilyen jelentéktelen dolgokra fecséreljék a pénzüket.. Talán csak egyszerűen mindenkinek elcseszett élet jutott és nem képesek másképp feldolgozni a jelenjüket minthogy másokat bántsanak.

Ő hála az égnek sosem jutott közel az ilyen dolgokhoz, viszont szeptember 23-án valahogy mégis megesett vele hogy bepillantást nyerhetett abba, hogyan fenyegetnek meg egy kissé már elpáholt gyereket az iskola környékén.

Megismerte az illetőket, mind az 5-öt. Nem akart semmit sem csinálni csak szépen továbbsétálni és úgy tenni mintha mi sem történt volna, de egy pillanatra megdermedt és lélegzetvisszafolytva figyelte az eseményeket.

-Te meg mit bámulsz? -Förmedt rá az egyik 180 körüli magas srác. Az arca rendkívül morcos volt, látszott rajta hogy ball lábbal kelt fel.

Beletelt egy kis időbe mire Szofi válaszolni tudott.

-Nézd már a kiscsajt! Egész helyes.

-Csak nem segítenél a kis barátodon?

-Ő nem a barátom. -A srác akit piszkáltak talán 1 évvel lehetett fiatalabb nála, szánalomgerjesztő tekintete undorral töltötte el ahogy ránézett, de annyira mégsem tudott volna haragudni hogy belekössön.

Túl sok az elmebeteg ebben a városban -Gondolta.

 

Sarkon fordult és el akart volna menni mikor belebotlott egy újabb fafejűbe. Riadtan emelte föl a fejét hogy az újabb póznamagasságúra meredjen. Az ő tekintete más volt. Unott. Mintha nem oda tartozna. Felcsillant egy reménysugár, hátha ki tudja menteni ebből a bonyolult helyzetből. Egy darabig csak néztek egymásra aztán a fiú  homlokát összeráncolta, az arca eltorzult.

-Nem állnál el az útból?!

-Hogy, mi?

-Tovább mennék. Útban vagy.

Az előbb vállairól lepergett súlyok most hirtelen tértek vissza. Torkában gombócot érzett és legszívesebben megütötte volna az illetőt.

Semmibe vették és ez idegesítő érzéssel töltötte el.

Akkor kerülj ki b*szdmeg!Nem állnál el az útból? nem állnál el, tovább mennék.. az útból. Útban vagy! B*szdmeg.

Éles hang...

-Te is a 73-masra vársz?

-Mi?.. Nem.

-Hhmmm.. Akkor valószínűleg lekésted a többit.

-Nem késtem le.

-Pedig a többi mind egy vagy háromnegyed órával később jön. Itt akarsz fagyoskodni?

-Ha jobban végig gondolom mégis csak kéne az a sebtapasz.

Fogd már be végre!!

Megjött a 73-mas busz.

-Nem jössz ezzel? Biztos elvisz egy darabig.

-Azt hiszem, inkább gyalogolok.

-Hhhm, nem is olyan rossz ötlet!

-Ne,ne te csak menj busszal, én boldogulok egyedül!

A sofőr türelmetlenül dudált, majd miután látta hogy a lány nem moccan becsukta az ajtókat és továbbrobogott.

Fenébe!

***

Ha az ember veszélyben érzi magát, ösztönösen keresi a menekülési útvonalat. Így talán mondhatjuk hogy természetes hogy Szofi az átlagosnál jobban próbálta kerülni a feltűnést, ami mint tudjuk ilyenkor a legsikertelenebb.

Mély levegő... - Zavarodottá vált ahogy befordult a folyosó végén és nekidőlt a falnak egy kis nyugalomra számítva. Hiába várta a megváltó békét, ezúttal nem adatott meg neki ez az öröm. Szeme előtt ott lebegett a megbánás gondolata, és a fej, ami annyira emlékeztette őt mindenre. Nem kéne ennyire érzékenynek lennie! Elvégre eltelt 2 hét azóta, és egyszer sem találkozott az illetőkkel. Akkor most miért lett hirtelen olyan ideges?

Az ingerlékenységét fokozta az előtte álló diák, aki a forró teáját várta az automatánál, közben megvető pillantást vetve rá. Ő volt az. Felismerte. Magas, vézna, fekete hajjal és fekete szemekkel. Bár ha jobban megfigyelte észrevette, hogy valójában nem is fekete, hanem valamilyen sötét árnyalatú szín kavarog a két szembárban. Nem tudta megállapítani hogy milyern is pontosan, csak annyit hogy meg kell szabadulnia tőle. Úgy érezte hogy azok a szemek beszippantják és hamarosan eltűnik a mérhetetlen űrben, ki tudja milyen gondolatok rejtőznek ebben az elmében? Olyan átható és kemény tekintet volt ez. Semmi kedve nem volt eltűnni, úgy döntött hogy inkább még eltölt egy kis időt ebben az életben.

Pislogott egyet és végleg kijózanodott. A fiú csak meredt rá, majd vetett egy pillantást a zümmögő automatára. Nem győzte kivárni hogy feltöltődjön a pohár. Jared sosem szerette a tömeget, és neki egy idegennel egy légtérben lenni felért a zsúfoltság fogalmával. Kellemetlen pont volt ez az életében, amin szívesen túl esett volna minden egyes alkalommal.

***

Anna Marblnek meg voltak a maga problémái, de mindig a szőnyeg alá söpörte őket, inkább eldugta jó mélyre, olyan távol a szívétől őket hogy ne is emlékezzen rájuk amikor kilép az utcára.

Már oly közel került az általa áhított fiúhoz hogy úgy érezte ez lehetetlen. Talán túlságosan is közel.

Csak egyszer feküdtek le, de az mély nyomot hagyott benne. Nem akarta hogy idáig fajuljanak a dolgok. Jared kedves fickó és egyszerűen imádnivaló a maga búvalbélelt ábrázatával, de sosem akart a barátnője lenni. Akkor most mégis mit érez? Miért kezdtek el flörtölni, játszadozni? Az elején semmi sem számított de most úgy érzi hogy valami megváltozott. Nem nagy dolog, valami alig észrevehető de mégis lényeges.

Zsibbad az arca a fájdalomtól, és még meg van dermedve a sokktól. Minden egyes alkalommal megakad benne a levegő és mintha a világ egy évre megállt volna, pedig csak pár pilanat suhant el a távoli múltba. De az mégis oly távoli és olyannyira elérhetetlen. Mikor lesz már vége ennek az egésznek?

Szeretne beköltözni a városba de ötlete sincs hogyan kéne hozzáfognia.

A szíve környékén szúró fájdalmat érzett. Egy fél percre megdermedt a kíntól, de aztán minden olyan gyorsan elmúlt és csak a gyötrő gondolatok maradtak.

Végül mindenkinek meg kell küzdenie a maga boldogságáért...

1

1