Nos, miután megittam egy fél L-nél kevesebb light kólát csütörtökön, és két napra ágynak estem tőle, azt hiszem végleg lemondhatok nemhogy a kólaivászatról, de az alkoholról is. No persze ezt eddig is tudtam, de azért mégis csak más amikor így véglegesen tudatosul benned, hogy ha egy pohár kólától 4 órát szenvedsz, aztán kidobod egyszer a taccsot éjjel 11-kor, majd másodjára reggel 5-kor, akkor mi történne ha nekiállál inni? Odahalnék nagy eséllyel..:d

Tököm kivan a drága diabetikus kajákkal!!!

---

Ma megyek egyik haverom 18. szülinapjára(hirtelen mennyien lesznek körülöttem 18-ak). Érdekes lesz úgy partizni hogy nem alkoholizálok. Már megint. Persze, nem rossz dolog ez, józannak lenni, de eddig egyetlen házibuliban sem éreztem magam valami jól ha nem voltam legalább egy picit berúgva. Mivel a többiek körülöttem mind be voltak...xd

Szóvall, ja, elviszem a kis magos kenyeremet meg a diabetikus eperlekváromat és amíg a többiek a felesekre, én a lekváros kennyére fogok ráállni. Fasza lesz.

Azt hiszem megint rákattantam a Nirvanara! =3

Valahogy.. valamiért.. úgy érzem mintha minden rosszért én lennék a felelős. Furának, rondának, túl véznának és egy cseppet sem különlegesnek érzem magam. Miért nem tudok normális lenni?

Mostanában egyre többet gondolok az eddigi életemre, a gyerekkoromra. Hogy mi minden történt, hogy mi miért, hogyan?

Anya azt mondta hogy ha nem ebbe a családba születtem volna, teljesen normális életem lehetett volna.

Utálom a telet. Igen-igen. Tudom hogy hogy mégcsak ősz van.

Emlékeztek erre a mondatra?

"Pfuhh... Mégis boldog vagyok a gondolatra, akármilyen nehéz is lesz. Ha belepusztulok akkor is küzdeni fogok a jövőmért és -most figyeljetek!- közben jól fogom érezni magam!"

Rossz íze van a kudarcnak...

Az a helyzet hogy nem írtam sok jót, pedig nagyon sok jó dolog történt velem az elmúlt időkben, csak egyszerűen annyi minden történt hogy nem tudtam, nem volt időm leírni. Azóta minden elszaródott, de hogy megőrizzük a szép pillanatokat azt hiszem ennyivel tartozom magamnak.

M-mel kavartunk, istenien éreztem magamat, már azon gondolkoztam hogy ennyire nem futhat egyenesbe az életem, az nem létezik hogy minden ilyen tökéletes, hogy vidám vagyok, sőt boldog. Végre boldognak mondhattam magam, ami nagy szó, mert ha reálisan végi gondoltam mindent, a helyzetemet, akkor sosem nevezhettem magamat annak. Szóval kavartunk, majdnem le is feküdtem vele, de eldöntöttem hogy amíg nem jövünk össze addig nem fogom hagyni magam, és úgy gondoltam hogy egy hónap elég lesz arra hogy meggyőzödjek arról hogy én, iletve ő is képesek vagyunk erre azegész kapcsolat témára.

Hihetetlen érzés volt. Persze utólag kiderült hogy ő nem. Ami fájt, még most is fáj, mert nemrég történt pár napja a hatlmas baklövése, amiről itt nem fogok beszámolni, majd csak esetleg neked üzenetben V. :)

A lényeg az hogy rettegtem attól hogy tönkremegy a kapcsolatunk ha belevágunk ebbe az gészbe, mert nagyon megszerettem őtm mint embert, abban a 3-4 hónapban amióta ismerem, és imádtam vele lenni, és fontos volt nekem, azt hiszem még most is az mert szeretném ha sikerülne helyre hozni-annak ellenére hogy mindenki azt mondja nem is érdemli meg hogy egyáltalán szóba álljak vele-, vannak olyan emberek akik akármit csinálnak, fontosak neked, és képes vagy a megbocsájtásra. A vicc az hogy nem is haragszom, csak fáj, hogy ennyire jelentéktelen vagyok a számára, míg ő nekem annyim indent jelentett az életben.

Na mindegy. Szóval kavartunk, buliztunk, igazán fiatalnak és vadnak éreztem magam mellette, visszatért a hetedikes korom énje, amikor semmi sem számított és lehettem akármilyen őrült mert volt kivel annak lennem. Nem voltam szerelmes. De jó volt visszaemlékezni a pillanatokra, jó volt vele lenni, jó volt az emlék hogy milyen vagyok mellette, meg a sztorik. És mindenről ő jutott eszembe, vagy a párbeszédeink. Ki tudtam készíteni amit élveztem, és ő is élvezte. Lerajzoltam magunkat, hogy folyamatosan oltjuk egymást, hogy mennyire kicseszünk a másikkal és hogy mindennek milyen vicces a következménye, tulajdonképpen élveztem hogy végre szerethetek valakit, és hogy tudhatom nem vagyok egy érzéketlen pöcs. Az meg pláne tetszett hogy ez az érzés kölcsönös, mert eddig még sosem fordult elő életem 18 éve alatt hogy tetszettem valakinek, aki ugyancsak tetszik, és hogy nekem tetszett valaki, aknek én tetszem.

Jó emberekkel ismerkedtem meg, jól éreztem magamat a közelükben. Elvonatkoztathattam az itthoni dolgoktól, számíthattam arra hogy kellek nekik, kell a társaságom az övékbe. Aztán minden tönkrement. Csak úgy egy szempillantás alatt.

Pontosabban 4 nap kelett ahhoz hogy végleg elcsesződjön minden, noha éreztem a folyamat haladtát, a apró változásokat, és halgatnom kellett volna a megérzéseimre, mert utólag kiderült hogy mind igaz volt. Ahogy mindig, most is.

Hibáztam ugyan én is, túl korán megengedtem neki túl sok mindent, aztán amikor itthon elcsesződött minden kissé leamortizálódtam és egyszerűen nem ment az hogy ne legyek kedvtelen, és nehezemre esett elsiklani a bakijai fölött, amik fölött meglehet hogy amúgy sem kelett volna. De nem akartam elrontani. Nem akartam számító ribanc lenni, így hagytam a fenébe az egészet. Talán megunt. Egy hónapra szólt a megállapodás. Csak egy hónapra. És ebből 11 napot bírt ki. 11 kicseszett napot, amiből az utolsó 5 szenvedés volt. Ez így végig gondolva rohadt keservesen hangzik.

De nem tudom elengedni, és lehet hogy ha rajta múlna 5 évig nem beszélnénk aztán egyszer csak megint összesodorna minket az élet, de én ezt nem akarom. Az is lehet hogy egyedül én fogok küzdeni ezért a kapcsolatért, az is leheth ogy nem, azt tudom hogy zavarban van, és hogy nehéz lesz megoldani az ügyet. Talán azzal hogy a héten találkozom vele csak mégjobban tönkre fog menni minden. Nem akarom, ettől tartok a leginkább. Bár meg nem történté tehetném. Bár ott se lettem volna.

Furcsa hogy őt féltettem a leginkább, közben mégis ő bántott meg engem.