Eddig is tisztában voltam vele hogy mekkora mázlisták vagyunk mi magyarok a hatalmas szókincsünkért és hogy a nyelvünk megengedi hogy ilyen választékosan fejezzük ki magunkat. Büszke voltam a költőinkre, mindig elragadtattak azok a gyönyörű és melankólikus versek és írományok amikről irodalom órán tanultunk.

Szeretem az irodalmat. Néha elfog az a furcsa érzés mintha visszacsöppennék a múltba és átélném azt amit azok az emberek akik költeményeit olvassuk.

Arany Jánost csak nem rég szerettem meg igazán. Kisebb koromban is szerettem de azt hiszem csak most kezdtem el vele igazán foglalkozni. Gyönyörű versei vannak és egyszerűen nem tudok többet írni róluk. Nem igazán tudom megfogalmazni hogy mi a véleményem, egyszerűen csak olvasom a sorokat és olyan jó érzés tölt el, talán káprázat. Tudjátok vannak olyan festmények amiket órákon keresztül tudnék bámulni és csak nézni csöndben, figyelni hogy mennyi mindent elárul, milyen mozgalmas milyen érzelmekkel teli. Na ugyan ezt érzem az Arany baladáknál.

Irodalomra most meg kell tanulni egy választott balladáját szóval én A Tölgyek alatt címűt választottam, amiről később kiderült hogy egyáltalán nem ballada. Már megtanultam szóval keresgéltem még a tankönyvben. Most új kedvencem A lejtőn(ami szintén nem ballada).

A LEJTŐN

Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő,
Oly derült most az egész.

Boldog évek! - ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, -
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal...
Hittel csüggtem a jövőn!

Most ez a hit... néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.

Szóóóval az újabb "rövidbejegyzésekavagy0életjel" (így szépen egybe) fázisomból úgymond visszatértem. Már megint. Igen.

És(persze, tudom hogy és-sel nem kezdünk mondatot de vannak bizonyos kivételek) természetesen mégnyomorékabbnak érzem magam. Sőt, tökéletesen furának, egy földönkívülinek. Úgy érzem enek az az oka hogy oda születtem ahova. Nem szeretek másokat hibáztatni és nem is akarok mert az féreghez illő dolog de szerintem ennél közrejátszik hogy folyamatosan stressz hatása alatt állok aminek igenis a családom a fő okozója. Hú hát ilyen nyíltan még nem írtam erről a témáról...

Az a gond hogy már egyszerűen nem tudok változtatni ezen. Nem tudom hogyan kéne viselkednem és egyre több hülyeséget mondok, olyat ami nem vall rám ami nem én vagyok, ugyanakkor a normálisabb dolgok helyett meg, ha arra kerülne a szó nem tudok hosszabban elbeszélgetni valakivel, vagy hozzászólni a dolgokhoz. Egy mérhetetlen idiótának érzem magam és ezáltal jobbnak látom ha inkább csendben maradok és csak szépen, figyelmesen hallgatom ahogy mellettem dumálnak a többiek.

Nemtudom miért, nem tudom mit tettem, de megint, úgy érzem megint eltávolodnak tőlem az emberek. Ha rákérdezek valamire úgy tesznek mintha nem hallották volna, hiába kérdezem többször egyszer rámnéznek, aztán folytatják a beszélgetést. Semmibe vesznek. Olyanok akikkel eddig jól elvoltam akiket kedveltem és ők is engem. Aztán hirtelen történt valami és csak keresem az okot de nem találom. Mit tettem, hol hibáztam, mondtam-e valami rosszat. De nem emlékszem.

Mostanában sokmindent elfelejtek. De tényleg mindent. Mintha szenilis lennék. Idegesítő.

Kezdek mindenkitől elhatárolódni. Újra. És újra és újra és újra!

Pár napja életemben először ordibáltam anyával. Nem is vele, nem neki szólt, csak egyszerűen jól esett kikiabálni, felvilágosítani hogy hogy érzem magam. Még ha nem váltotatott semmit a helyzeten. Tehát végül is nem veszekedtünk csak ideges voltam. Még csak nem is rá. Az egyik osztálytársam megkérdezte: "Komolyan? Hogy-hogy eddig még sosem kiabáltál az anyukáddal?"

Azt mondtam hogy azért mert nem akarom megbántani. Ha jól emlékszem ezt mondtam, vagy valami ilyesmit.

És most a nyafogás része... Igen tudom, ha eddig nem a rinyálást olvastad akkor mi következhet még ezek után? Olvass továb!..

Pocsék egy nap volt, nincs kedvem róla beszélni. Mindenem fáj...

Azt hiszem, ez az egész tökéletesen tükrözi a hangulatomat.

Ó, be hiányzik az a látvány,
a híres feketemisék,
hol kéneset durrant a Sátán,
s te csókolod az ülepét!
Ó, be hiányzik ez a látvány!

Először is, elnézést szeretnék kérni azért mert nem jelentkeztem sokáig, és azért hogy mostanában hanyagoltam a blgodat. :/

Szóval kaptam egy kihívást, köszönöm szépen :3