Néha nem értem miért írok ilyen beteges dolgokat, de mentségemre szolgáljon a történetem egy részlete. Bár nem tudom hogy ez mennyire mentség...

Halk és kétségbeesett nyöszörgés. Egy vékony női hang, ami reszketve hagyja el gazdája ajkait. Nem jut szóhoz, nem tud beszélni, csak egyszerűen és félelemmel duzzadt lélekkel vonyít. Jobb karja helyén véres csonk. Élettelenül rogy le a földre. Térdeit bemocskolja a fél órával ezelőtti eső okozta sár.
A kislány mélabús tekintettel követi az imént még lábadozó nőt, s mikor fél méteren belül van megáll. Hátratekint a női karra, ami ott szorongatja esetlenül a lila szirmú virágokat.
Tekintetében nincs könnyedség, együttérzés. Arca kíméletlen szemrehányással figyeli az előtte térdelőt, aki az elmúlást várja.
De mind hiába. Magának suttogta halk szavait, a sötétségbe:
-Fáj, annyira fáj. Csak legyen már vége! Könyörgöm,..
-Oly könnyen szakítottad le a virágokat, olyan meggondolatlanul. De hisz nekik is fájt. És a karod is. Épp olyan egyszerűséggel vált le a válladról. Miért akar mindenki, -A nő csak meredt rá kigülledt szemekkel.- bántani?
-Én, én sajnálom.
-Nem hiszek neked.
-De
-Most meghalhatnál, de még ők is élnek. Élnek, bizony. -Most megfordult.- Maradj itt!
Nem mintha tehetett volna bármit, de még utoljára megpróbált menekülni. Fölállni és szaladni, futni ahogyan csak tud, de csak a gondolaátig jutott el. Ahogy föl akart tápászkodni a lány rárivallt.- Azt mondtam maradj ott ahol vagy! -Még csak meg se fordult. Fejében hallotta ahogy a nő a kiutat keresi a megelevenedett rémálomból. Mérges volt, több mint egyszerűen mérges, a szívét megfertőzte a harag, az emberek iránti undor, és egyre inkább kezdett elfekélyesedni ez a seb. Csak arra gondolt hogy a nő vetődjön hátra, és mintha mágnes vonzaná a földhöz maradjon ott mindörökre. Így is lett. Tehetetlenül feküdt, végtagjai széttárva hevertek mellette.
A lány fölvette az elhagyott kézből a virágokat és visszaindult. Ujjai között jéggé dermedtek a szálak, olyan kemények és élesek lettek, fölsértették a bőrét és apró fonalakként csordogált le tulipán piros vére a tenyerében. Bepettyezte a talajt amerre járt.
Letérdelt a nő mellé, fölhúzta a pólóját és szépen óvatosan beleszúrta a bőrébe éles tűit. Mélyre hatoltak nagyon mélyre. A nő fölvisított. Hangosan.
Talán csak az egyszerű gyermeki lélek, vagy a virágok iránti vonzalom tette, de égető késztetést érzett arra hogy ismét létrehozzon egy vörösen ragyogó tulipánt, ám ezúttal sokkal hosszabb életűt. Nem várhatjuk ki mindig a tavaszt.
Apró karcolásokat ejtett a bőrön megrajzolva a szirmokat, majd a szárat és a levelet. A vonalak helyét lassan növekvő vérgömbök pettyezték be, mígnem a ragyogó váladék egyyé olvadt és kitöltötte a virágmintát. Kész lett az első.
-Talán az egész testedet ba kéne borítanom. Olyan szép lennél. Gyönyörű halál lenne nem? Csupa sok piros tulipán között csuknád le a szemed és jutnál örök kárhozatra, ahogy én.