Egy régebbi novella, csak elfelejtettem feltölteni.

Jelentkezni akartam egy versenyre még hónapokkal ez előtt, már nem tudom milyen oldal volt, ahol több téma fel volt sorolva, azt hiszem bandák nevei voltak felsorolva, azokat kellett címként használni egy rövid történethez, és kitalálni valamit.

A lélegzetem megáll, nem kapok levegőt. A szemeim kidüllednek, ajkaim beszédre nyílnak, de hangszálaim nem rezegnek, nem jön ki hang a számból. A torkom elakad, rideg, izzadt kezeimet rátapasztva a nyakamra, ujjaim egyre erősebben fonják körbe magukat csupasz bőrömön. Úgy érzem most könnyedén szétroppanthatnám csigolyáimat, könnyedén véget vethetnék mindennek. A világ egyre távolibbnak tűnik, minden szép lassacskán leáll, a szemeim össze-vissza cikáznak, egy-egy felbukkanó arcot keresve. A sajátomat. Torkomban valamilyen csiklandozó erőt érzek ahogy erősebben szorítom össze ujjaimat. Fuldoklom. A szívem hevesen ver, a testem tiltakozik, de nem engedek.
Eddig égbe egyenesedő hátam most megfeszül, majd hirtelen elengednek az izmok. Összegörnyedek. A számból nyál csurog ki, ami az aszfaltra csöppen. Szorításomból továbbra sem engedek. A hangok eltompulnak, a világ elsötétül. Elfekszek a földön, ujjaim elgyengülnek és mellém zuhannak.
Öklendezve eszmélek föl. Ismét a rideg valóság fogad. A sötét és magányos utcák, a nyirkos talaj, az éhség olykor-olykor nyilaló fájdalommal támadja meg a gyomromat.
Élelem, víz és levegő nélkül, magányosan. Ilyen lehet 30 másodperc a Marson.