Néha csak egyszerűen lebegnék. Nem csinálnék semmit, csak ringatnám magamat a semmiben, miközben úgy hullok le a földre mint egy aprócska  falevél.

Talán bizonyos értelemben mondhatjuk hogy ezt is teszem. Figyelmen kívül hagyom a külvilágot ami körülöttem zajlik, és csak a semmibe meredek, miközben haladok előrefelé. Közben vagy gondolok valamire vagy nem, bár az esetek többségében inkább nem. Az ujjaimmal babrálva haladok előre, hogy ne keljen magam mellett lóbálnom őket, valahogy néha idegesít, mert nem mindig sikerül ellazulva olyan könnyedén mennem és tartanom a ritmust a karjaim és lábaim között. Így ez a tökéletes megoldás. Ha zsebre dugom, vagy csak egyszerűen nem a combom mellett tartom.

Közben felmerülnek emlékek, nem mondanám rájuk hogy gondolatok, inkább csak képek a múltból, amik álomként lépnek fel a szemeim előtt. Ilyenkor néha kicsit megilyedek. Mintha valami furcsa képzelgésen mennék keresztül, ami meg sem történt.

Már semmi sem fáj. Semmi sem érint meg. Érzéketlen lettem. Érdektelen. Kezdem úgy érezni hogy megint rám fog törni az a mérhetetlen komorság, a szomorkás hangulat, amikor nem teszek semmit, és elpocsékolom az időmet. Elvégre bármi megtörténhetne. Elmehetnék szórakozni, találkozhatnék egy cosmó mindenkivel. Nem kéne hogy érdekeljen a véleményük, csak magammal kéne foglalkoznom. Talán ez a baj, hgy ez az ami nekem nem megy. Nem nagyon érdekel mások véleménye, addig a pontig amíg nem ismerem őket. Talán ezért is lettem olyan magambazárkodó...