Egy borús reggelen, amikor tudod hogy alig pár perc múlva a fejedre szakad az egész mennyezet, és azon gondolkozol hogy az időjárás pontosan a a lelked mélyén lapuló érzések tükröződése a világra...
Fáj a mellkasom. A héten ez már a harmadik alkalom. Rövid, de erősen nyilaló fájdalom a szívemnél. Ami lassan, szép lassan enyhül, aztán ismét előtör. Valahogy irónikus ez az egész. Amikor valaki olyannal csinálsz őrültségeket, hülyeségeket amiket nem gondoltok komolyan, akibe nemrég még teljesen bele voltál zúgva. Talán még most is, a szíved mélyén érzed hogy lappang valami fájdalmas, és mégis édes dolog elrejtve a legsötétebb, legkárhozottabb oldaladon, az ereid mélyén, a véredben, és ez az egész valahogy átjárja a testedet. Érzed minden egyes porcikádban hogy valami nincsen rendben, és változtatni kéne, de te mégsem teszel ellene smemit, mert nem akarod megtörni a tökéletes egyensúlyt, a mosolyt az arcodon és az ő arcán, még akkor is ha ez az egész csak látszat.
Rengeteg pletyka terjengett. Teljes őrültségek. Amiket elképzelni nem tudsz. Már megszoktam hogy kibeszélnek a hátam mögött, régen rengeteg alkalommal történt ilyenm, nem voltam egy kedvelt személy a suliban, annak ellenére hogy nem ismertek akik elítéltek. De ez általában így is szokott lenni, nemdebár? Akkor valahogyan borzasztóan idegesített ez az egész. Szörnyen gyűlöltem azokat az embereket akik képesek voltak hülyeségekkel traktálni, és gonosz, undorító dolgokat suttigni mások fülébe a hátam mögött.
Ma azonban ez egyáltalán nem tud izgatni. Valahogy fura ez az egész. Mintha továbbléptem volna egy másik szintre. Mintha már minden ilyen sértés, bántalom csak egyszerűen lepergne rólam. És ez különös rémülettel töltött el. Vajon ez azt jelenti hogy már végleg teljesen kipréselődött belőlem az élet? Nem tudok se szomorú, se vidám lenni. Se boldog, se boldogtalan,.. Csak úgy vagyok, és élem a változatlan mindennapjaimat. Mi történhetne, ami annyira felzaklat? Elvégre nincs értelme mindenen felingerelni magunkat. túlságosan bonyolult lenne minden. Így is elég bonyolult, a sok gondolatok, amik sehogy sem kerülnek a helyükre, a láthatatlan könnyek, amiket senki más nem vesz észre, a mosoly mögötti szenvedés és gyötrelem ami belülről kínzó méreg. Szét mar belülről.
Vajon mindenki így érez? Néha elgondolkozom ezen. Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen idióta, aki folyton saját magával van elfoglalva? Aki folyton azon rágódik hogy vajon mi lesz most ezek után. Furcsa ezt azután végig gondolni hogy az előbb jelentettem ki hogy a sértések leperegnek rólam... Nem tudom hogy érezhetem egyszerre ezt a két ellentétes dolgot. De valahogy azt hiszem, szétszakít belülről.
Az emberek szeretik sajnáltatni magukat, de mégsem mutatják ki mások előtt a gyengeségeiket. Csak egyszerűen elvárják hogy valaki önként segítsen talpra állítani őket. Hogy kihúzza őket a mocsokból, hogy észrevegye hogy mennyire össze van roskadva legbelül. Pedig ezt senkitől sem várhatjuk el. Kell egy segélykiáltás, valami hívó szó, amivel eláruljuk hogy valójában szörnyen érezzük magunkat a bőrünkben, és hatalmas segítségre szorulunk. Csak egy ölelő karra, egy őszinte mosolyra, pár biztató pillantásra. Nem kellenek szavak. Csak az átható kedvesség, a meleg szeretet, amitől egy kicsit úgy érezzük hogy számítunk. Hogy emberek vagyunk...