Eddig is tisztában voltam vele hogy mekkora mázlisták vagyunk mi magyarok a hatalmas szókincsünkért és hogy a nyelvünk megengedi hogy ilyen választékosan fejezzük ki magunkat. Büszke voltam a költőinkre, mindig elragadtattak azok a gyönyörű és melankólikus versek és írományok amikről irodalom órán tanultunk.

Szeretem az irodalmat. Néha elfog az a furcsa érzés mintha visszacsöppennék a múltba és átélném azt amit azok az emberek akik költeményeit olvassuk.

Arany Jánost csak nem rég szerettem meg igazán. Kisebb koromban is szerettem de azt hiszem csak most kezdtem el vele igazán foglalkozni. Gyönyörű versei vannak és egyszerűen nem tudok többet írni róluk. Nem igazán tudom megfogalmazni hogy mi a véleményem, egyszerűen csak olvasom a sorokat és olyan jó érzés tölt el, talán káprázat. Tudjátok vannak olyan festmények amiket órákon keresztül tudnék bámulni és csak nézni csöndben, figyelni hogy mennyi mindent elárul, milyen mozgalmas milyen érzelmekkel teli. Na ugyan ezt érzem az Arany baladáknál.

Irodalomra most meg kell tanulni egy választott balladáját szóval én A Tölgyek alatt címűt választottam, amiről később kiderült hogy egyáltalán nem ballada. Már megtanultam szóval keresgéltem még a tankönyvben. Most új kedvencem A lejtőn(ami szintén nem ballada).

A LEJTŐN

Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő,
Oly derült most az egész.

Boldog évek! - ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, -
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal...
Hittel csüggtem a jövőn!

Most ez a hit... néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.