Mert jó rég leveleztünk egy jót, miután megírtam ezt a bejegyzést, válaszolok az e-mailedre. :) Azon gondolkoztam hogy lilára festem a hajam.

Azt hiszem dárga jó barátom, a kedvtelenség, és a visszafogott, magányos énem ismét visszatért hozzám. Nem érzem jól magam a bőrömben. Tegnap előtt voltam hintázni egyik barátnőmmel(N.), akivel nagyon jól éreztem magam, nem tudom miért, nem volt smemi extra, csak átmentem, dumáltunk, punnyadtunk, füvet nyírtunk, bezabáltam 4 féle sütit aztán elmentünk hintázni. Amikor a legmagasabbra lendültem akkor jött rám az a furcsán keserédes öröm,az a fajta, amikor rájössz hogy tök rég voltál ennyire boldog -mert abban a pillanatban tényleg boldog voltál, nem csak simán vidám- és amiről tudod hogy pár szempillantás alatt véget ér, és utána huzamosabb ideig nem tér vissza, csak egy hosszantartó lesúlytó magány követi nyomon...

Gyűlöltem és egyszerre szerettem ezt az érzést. Legszívesebben sírtam volna, de nem szoktam sírni így csak magambafolytottam ahogy minden mást és belül könnyeztem.

Ez most lehet hogy túl drámain hangzott, és nem igazán szeretek így írni magamról, azt hiszem ismét továbbléptem azon a szinten ami már nem érdekel.

L. kikészítő. Alig jöttünk össze, még egy hónapja sincs és már 3x megkérdezte hogy valami bajom van-e vele mert nem érzi úgy hogy szeretek vele lenni. Nemrég megkérdezte hogy szerintem hová tart ez a kapcsolat. Ez az első héten történt. em tudom ti hogy vagytok ezzel, de szerintem EZ a nem normális. Mindig azt mondja hogy fura vagyok, amire büszke is lennék mert szeretek fura lenni, ilyen vagyok ezt kell szeretni, de ő úgy mondja ezt hogzy látszik hogy baja van vele. Nem ik neki. Hát ez van. Fogadd el!

Eddigi életem folyamán nem öleltek meg annyiszor amennyit ő szokott ölelgetni egy nap. Amivel nem lenne gond, mert azt hiszem ez tök normális, és ugyan nem szeretem ha ölelgetnek, egyedül anyámat szoktam megölelni, de gondoltam oké, megszokom elfogadom, simogasson össze-vissza, bújjon hozzám ezerszer egy délután alatt majd valahogy hozzászokok, de az hogy besértődik azon hogy én nem lógok folyton a nyakán és nem vigyorgok állandóan a képébe. Azt mondja passzív vagyok és ebből is az jön le neki hogy nem szeretnék vele lenni. Ha így folytatja tényleg nem!!!

Csak egyszerűen nem vagyok az a hű de romantikus fajta. Igaz hogy hozzá képest tök érzéketlen vagyok, de igyekszem, meg szoktam fogni a kezét, megcsókolom, beleborzolok a hajába, néha megölelem, eddig talán 3-4x megtettem, nálam már ez túl tesz a világrekordon.

De ő nem képes felfogni, hogy attól még hogy nem vagyok pióca attól még kedvelem. Hogy a rákba értessem meg vele hogy nem tudom kifejezni az érzelmeimet, már ha egyáltalán vannak, mert kezdem egyre inkább úgy érezni hogy nincsenek, hogy taszít el magától. Vannak jó pillanatok, amikor jófej és amikor lehet vele marháskodni, és ezt szeretném, szeretném ha a barátom úgymond a spanom is lenne, hogy el lehessen vele hülyéskedni nem csak a folytonos ölelkezés, a punnyadás, meg tökömtudja mi, és a nyafogása hogy nem is akarok vele lenni.

Nem ismer, és van egy olyan selytésem hogy nem is fog megismerni. Egyszerűen nem képes elfogadni. Nem látja rajtam hogy attól még hogy mosolygok és attól még hogy baromkodok szomorú vagyok. Nem látja hogy olyan kapcsoaltokat keresek ami mindent elfeledtet velem, csak kérdezősködik hogy mi a f*sz bajom van vele, és hiába mondom hogy 'veled semmi bajom nincs a nyafogásodon kívül', nem fogja fel!

Szakítani még nem akarok, nincs értelme, még egy hónapja sem járunk, több jót kell keresnem benne, de egyre csak a rosszakat vélem felfedezni. Egyszer megkérdeztem hogy ha esetleg szakítanánk valamikor barátok baradnánk-e, erre az volt a válasz hogy szerinte ez a világ legnagyobb baromsága. Hát mondom kössz b*zdmeg!

Szóval igen, ki vagyok készülve. A tüdőmben egyre érzem hogy űr keletkezik, hogy hiába veszek mély levegőt, megfulladok és ez idegesít, amitől csak mégstresszesebb leszek és kezdődik minden előröl. Ez egy ördögi kör...